VERSEK és próza... (Page 25 of 122)

A GYŐZELEM

Jó néhány évvel ezelőtt a seattle-i paralimpiai játékokon kilenc atléta (akik mind mentálisan vagy fizikailag sérültek) felállt a 100 méteres futás startvonalhoz. A pisztolylövés elhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábán futva) törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett.
Majd mindenki megállt és visszafordult.... mindegyikük!
Az egyik Down-kóros lány leült az elesett mellé, megpuszilta, és megkérdezte jobban érzi-e magát.
Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célvonalon.

A stadionban pedig a nézők felálltak, és percekig tapsoltak. Azok akik ott voltak, a mai napig emlegetik a történtet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás fölött aratott győzelem!
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítanunk... Egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat.

Ezek a mondatok egyszerűek, maguktól értetődőek, és nincs jelentőségük, de néha-néha nem árt elolvasni őket, ha egyébként tisztában vagyunk is mindezzel.
Gyakran túlságosan elmerülünk abban, amit csinálunk és közben elfelejtjük, miért is csináljuk.

Egyszer érdemes elolvasni, talán elgondolkodni is róla...

Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta:
- Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem...  Született optimista volt.
Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie.
Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam:
- Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?
Sándor azt válaszolta:
- Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: Két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. Ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam.
- Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű. - szóltam közbe.
- De, egyszerű, az élet csupa választási lehetőségből áll. Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed. - mondta Sándor.
- Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagongyárat, hogy önálló legyek. Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek.
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett. Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a hátában. Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát. Azt válaszolta:
- Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.
- Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok.
- Féltél? Elvesztetted az emlékezeted? - akartam tudni.
Sándor folytatta:
- Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok. De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: 'Halott ember.' ... És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást.
- Mit csináltál? - kérdeztem tőle.
- Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. Mély levegőt véve visszaordítottam:
- A gravitációra!
Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet választottam. Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott.
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásával is. Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden.
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap. Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtál.

Az élet olyan, mint egy jó kávé...

Egy csoport sikeres ember, karrierjük csúcsán, mindegyiküknek jó állása, álom autók és házak tulajdonosai, meglátogatták hajdani egyetemi professzorukat. Beszélgetésük lassan-lassan a mindennapi stresszel teli és fárasztó életre terelődött.
A professzor úr megkérdezte, hogy innának-e kávét? Majd kis idő múlva visszatért a konyhából egy nagy edénnyel, amiben sok csészét hozott, és a frissen főzött kávéval.
A csészék között volt finom porcelánból készült, volt üvegből készült is, volt üvegből készült is, volt hagyományos alakú, finoman megmunkált és értékes, egyesek aranyozott berakásokkal, mások nagyon egyszerűek.
A prof megkérte őket, hogy szolgálják ki magukat.
Amikor mindannyiuknak a  kezében már volt egy-egy csésze kávé, akkor a prof így szólt:

- Ha észrevették, akkor mindegyikük drága és értékes csészébe töltött magának kávét, az egyszerű és olcsó csészéket az asztalon hagyták üresen. Ez természetes, hisz az életben is a legjobbat szeretnék. De pontosan ez a mindennapi gondok, a stressz forrása. Nem számít, hogy milyen csészét választottak, a kávénak az íze ugyanaz mindegyik csészében.
A csésze nem változtatja meg a kávé minőségét. A legtöbb esetben csak az árát növeli, vagy, tulajdonképpen eltakarja a benne lévő kávét. Tulajdonképpen amit önök szerettek volna, az a kávé, nem a csésze, de mégis, öntudatlanul is, a drágább és értékesebb csészéket választották. Majd elkezdték méregetni a szomszédjuk csészéit, hogy az nem szebb-e, nem drágább-e mint amit saját maguknak választottak?

Az élet olyan, mint a jó kávé: a munkahely, a pénz, a karrier, az autó, a ház, a ruhák, a társadalmi helyzet a csésze. Csak segítenek, hogy éljük az életünket, de nem az ÉLET.

A ruháink, a társadalmi helyzetünk és a pénzünk nem jelenti az életet. Csupán segítenek, hogy éljük az életet. Nem határozzák meg a tulajdonképpeni életet. Ellenkezőleg, az emberek többsége irigy a másik emberre, mert annak esetleg több mindene van, és nem sikerül örömüket lelniük abban, ami a sajátjuk, amijük van.

Néha, akkora fontosságot tulajdonítunk a csészének, hogy elfelejtjük a kávé ízét élvezni. A kávét élvezzék, ne a csészéket!
A kávét tessék élvezni, ne a csészéket!

A legboldogabb emberek nem azok, akiknek a legtöbb tárgyuk, dolgaik vannak. A legboldogabb emberek annak örülnek, amijük van, ott ahol van a jelen pillanatban. Ezek teszik széppé az életet.

Az ellenségek

Két ellenség ugyanazon a hajón utazott. Hogy minél messzebb legyenek egymástól, az egyik a hajó orrába, a másik a tatjára telepedett, és ott is maradt. Ekkor erős vihar tört ki, és hányta-vetette a hajót. Az, aki a taton tartózkodott, megkérdezte a kormányost, hogy a hajó melyik része fog előbb elmerülni. "Az orra" - felelte az. Mire a másik: "Akkor már nem bánom a halált, ha végignézhetem, hogy ellenségem előttem fullad meg."

Ugyanígy némely emberek mások iránti gyűlöletből szívesen eltűrik a szenvedést, csak lássák, hogy azok szerencsétlenül járnak? .... ez azért elgondolkoztató...

A tölgyfa és a nád

A tölgyfa és a nád azon versengtek, melyikük az erősebb. Ekkor hatalmas szél támadt. A nád ingadozott, hajladozott a szélrohamokban, nehogy gyökerestül kiszakadjon; a tölgy azonban teljes erejével ellenszegült, és tövestől ki is szakadt.

A mese bizonyítja, hogy nem szabad az erősebbekkel viszálykodni....

Addig, amíg nem késő

-Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla. Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. "Tényleg?" - hallatszott a suttogás... "Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!" - és "Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek" - szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Irakban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után - akik szerették vagy ismerték a fiatalembert - odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő
katona megszólította: "Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?" Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: "Mark nagyon gyakran beszélt magáról."

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.
"Valamit szeretnénk mutatni" - mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. "Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni." A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő - anélkül, hogy odanézett volna - tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
"Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak" - mondta Mark anyja. "Amint látja, Mark nagyon megbecsülte."
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: "Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm."

Chuck felesége pedig így szólt: "Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba." "Az enyém is megvan még" - mondta Marily. "A naplómban tartom". Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.
"Mindig magamnál hordom" - mondta Vicki, és hozzátette: "Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát."

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.