VERSEK és próza... (Page 13 of 121)

A mágikus fa története

Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdő szélén. Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta. Ekkor még nem tudta, milyen fát választott. Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzá ér.
A vándor először arra gondolt, “milyen jó lenne most egy pohár víz”. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében. Meglepetten nézte, vizsgálgatta, még meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.
Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanolyan hirtelen és bámulatos módon jelent meg előtte, mint a víz.
– Úgy látszik, teljesülnek a kívánságaim! – gondolta meglepetten.
Most már hangosan mondta ki:
– Akkor hát szeretnék egy gyönyörű házat!
Az előtte lévő völgyben megjelent a ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amint ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erővel áldotta meg az Úr. Kívánt hát magának egy gyönyörű szép és rendkívül intelligens asszonyt, akivel a szerencséjét megoszthatja.
Amikor ez is valóra vált, meglepődve szólt a nőhöz:
– Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!
Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta, minden eltűnt.
– Tudtam – mondta, és megrázta a fejét.
Azután felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdő szélén…

Tanulság: A gondolatod valóságot teremt!

A neheztelés doboza

Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta a következő hétre, hogy vegyenek egy kartondobozt. Az elkövetkező héten pedig minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, vagy akiket nem szívlelnek, és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a dobozba egy barackot. A barackra pedig tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak állandóan magukkal kellett cipelniük. Az otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is az ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat, és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek, és tették bele a barackokat a dobozba.
Teltek múltak a napok, a hallgatók újabb és újabb neveket írtak a listára. Olyan emberek neveit, akikkel naponta találkoztak, olyan emberek neveit, akik megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben…
Azonban időközben feltűnt nekik, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. Ráadásul a hét elején a dobozba tett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva. Sőt, a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy a diákok kötelesek voltak állandóan magukkal hordani a barackokkal teli dobozt. Nagyon kellett arra is figyelniük, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt. Legfőképpen azért, mert minden egyes hallgató neve és lakcíme, valamint a kísérlet témája rá volt írva a dobozra.
Ráadásul, a karton dobozok is kezdtek szétbomlani. Siralmas állapotba kerültek, egyre nehezebben cipelve a súlyos terheiket.
A diákok gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár ezzel a barackos-dobozos módszerrel magyarázott el nekik. Annak a ládikónak az egyre növekvő súlya ugyanis, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, a magunkkal cipelt lelki nehézségek súlyát képviseli akkor, amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban…

Tanulság:
Gyakran azt hisszük, hogy kegyet gyakorolunk másoknak, amikor megbocsájtunk nekik. A valóságban azonban ez a megbocsájtás a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk.

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók.
– Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő! – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét.
Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszer csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt.

– Milyen hatalmas ez a hivatalnok – gondolta. Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!
Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, a nép reszketett tőle, gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött, és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről.

– Milyen hatalmas a nap! – gondolta. Bárcsak nap lehetnék!
Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből.

– Milyen hatalmas az a viharfelhő! – gondolta. Bárcsak viharfelhő lehetnék!
Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az.

– Milyen hatalmas a szél – gondolta. Bárcsak szél lehetnék!
Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített.
Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az.

– Milyen hatalmas ez a szikla! – gondolta. Bárcsak szikla lehetnék!
– Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát.

– Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót…

Tanulság:
Nagyon sokszor alábecsüljük a saját tudásunkat.

Orvosi szempontból nincs remény…

A lány 17 éves volt. Télen a barátnőivel síelni ment a hegyekbe, és ott olyan szerencsétlenül esett, hogy úgy vitték le hordágyon a völgybe. Ilyesmi gyakran megtörténik a hegyekben. A lány nem törte el sem a kezét, sem a lábát, mozdulni mégsem tudott többé. Először az esés közben bekövetkezett sokk hatására gondoltak, de később megállapították: hátgerincének néhány csigolyája úgy összezúzódott, hogy minden kis mozdulás óriási fájdalmat jelentett a számára.
Az eset reménytelennek tűnt. Megoperálni nem lehetett. A lány 2 évig feküdt nyakig gipszben. Csak a fejét mozdíthatta kissé.
Édesanyja vasárnaponként vonattal utazott lányához a kórházba. Útközben elnézte a kirándulók örömet sugárzó arcát, és azon gondolkodott, mit is mond majd szerencsétlen lányának. Befejező szavai minden látogatáskor ezek voltak:
– Kislányom légy bátor. Egy napon meggyógyulsz!
– Soha többé nem leszek én egészséges, mama… Felelte a lány.

Anyja erőltetve mosolygott, és biztatta:
– Dehogynem, az orvosok megígérték nekem….

Két év múlt el és a lány még nem gyógyult fel. Amikor betegtársai egymás után elhagyták a kórházat, elköszöntek tőle és ezt mondogatták:
– Te is itt hagyod egyszer a kórházat! Hinned kell ebben!
Az anyja pedig hozzátette:
– Gyermekem, higgy magadban, higgy a gyógyulásodban!
– Igen… igen… de hogyan…

A kórház otthonná tud változni. Ha valaki két évet tölt benne, elveszti reményét, hogy valaha is elhagyja. A lány már az ablakon sem tudott kinézni, azt is másoknak kellett megmondani:
– Már rügyeznek az orgonák. Pár nap múlva ki is virágoznak!
Máskor meg ezt:
– Milyen gyönyörűen nyílnak a rózsák a kertben!…
A lány nagyon sok virágot kapott. A látogatók megrendültek a fiatal lány szerencsétlenségén és néhány szál virágot helyeztek ágyára minden alkalommal. A lány hálásan mosolygott. Mégis akkor örült a legjobban, amikor valaki szappant vitt neki ajándékba. Akkor a betegápoló nővér azzal mosdatta minden reggel és este. Ha a fejét megfordította, a párnáján érezte a levendula erős illatát, és közben a gyermekkoráról ábrándozott, amint szülőfaluja domboldalán virágot gyűjtögetett.

A nővér a lány körül foglalatoskodott, mert látogatónap volt, vasárnap.
– Nővér, megérkezett már az édesanyám? – kérdezte a lány.
– Igen, lent van és beszélget az orvossal.
– Az orvossal? Miért?
– Nem tudom.

Amikor a lány édesanyja a szobába lépett, arca szinte át volt szellemülve.
– Gyermekem! – mondta, és örömet mutatva ölelte át a gipsztömeget, amely a lányát körülvette.
– Gyermekem, gyermekem! – mondogatta, és könnyek árasztották el az arcát.
– Te sírsz, mama?
– Örömömben! Éppen most beszéltem az orvossal. Azt mondja, hogy néhány hónap múlva felkelhetsz. Csak erős akaratod legyen, és meggyógyulsz!
– Orvosi szempontból nincs többé remény – közölte valójában az orvos. Tegnap újra megvizsgáltuk a lányát. Ami a legrosszabb, teljesen elvesztette a reményét és átadta magát szerencsétlenségének. Mit csináljunk? Csodák sajnos nem léteznek…

Két emelet választotta el leánya szobáját a folyosótól, ahol az orvossal beszélgettek. Két szörnyű emelet. Az anya lassan, nehézkesen haladt felfelé a lépcsőkön. Azon gondolkodott mit is tegyen. Hogyan segíthetne gyermekén, hogy visszanyerje bizalmát, reményét, még ha sohasem gyógyulhat is meg.
Amikor gyermeke ágyára ült, minden tisztázódott előtte. Észrevette leánya arcán a hitetlenkedést: szemmel láthatólag nem hitt az orvossal való beszélgetés meséjében.
– Mama kérlek ne mondj hazugságokat!
– Miért hazudnék? – mondta csodálkozva az anya, és hangja másként rezgett, mint szokott. Jövő vasárnap majd meglátod, bebizonyítom, hogy hamarosan meggyógyulsz!
– Bebizonyítod? Hogyan?
– Hozok neked valamit, amit még a megbetegedésed előtt kívántál.

Amikor az anya hazautazott, otthon átkutatta az egész házat, összetörte az agyagmalacot, de nem sok pénzt tudott összeszedni. Minden héten el kellett mennie a kórházba, és nem mehetett üres kézzel, a csekély nyugdíjból pedig nem sokat takaríthatott meg. Gondolkozott. Azután levette jegygyűrűjét és megsimogatta. Akkor határozottan felállt és elment az ékszerészhez.
– Asszonyom, nagyon vékony – mondta az ékszerész
– Igen tudom, éveken át hordtam.
Az ékszerész leszámolta a pénzt. És az anya olyasvalamit vásárolt, ami lánya számára a legszükségtelenebb a világon: egy gyönyörű új kerékpárt. Amilyet a lánya mindig is kívánt.
És megint eljött a vasárnap. Az anya a kórház bejáratánál állt kimelegedve, kicsit kócosan. Hozta magával a csillogó új kerékpárt..
– Kerékpár, mama! – nyitotta tágra szemét a lánya a csodálkozástól. Te komolyan hiszed, hogy fel fogok kelni? Hát mégis igaz, amit az orvos mondott? Meggyógyulok mama, Ó milyen boldog vagyok!

A csoda elkezdődött. Amit nem tudott elérni az orvostudomány, azt véghezvitte egy csillogó kerékpár. Nyolc hét múlva a lány először hagyta el az ágyát. Milyenek voltak azok az első lépések…!
Ma már minden nehézség nélkül kerékpározik, azon a kerékpáron, amit édesanyja, maga is reménytelenségbe esve, utolsó pénzéből vásárolt…
Igen, így történt. Azóta az anya éjszakánként különleges mosollyal merül álomba, és arra gondol elmerengve, hogy “Ugye megbocsájtják nekem az égiek, hogy én magam sem hittem a dologban…” ?

Tojás, sárgarépa vagy inkább kávé akarsz-e lenni?

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:
– Kedvesem, mit látsz itt?
– Tojást, sárgarépát és kávét – válaszolta a lány.
Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte őt, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
– Mit jelentenek mindezek, apa?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.…
Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált. A tojások erősen megkeményedtek. Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet!
– Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? – kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet, és amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Tanulság:
Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd “édes kávé zamatodat”! A döntés a Te kezedben van! ?