A veréb, a tehén és a róka
Élt a rengeteg erdőben egy szürke kis veréb, a tarka tehén és a ravasz róka. Szépen éldegéltek, mindenki végezte a maga dolgát. A kis szürke veréb a fán csipegette a magokat, a tarka tehén legelészett a réten, a róka pedig vadászgatott, (de nem verébre, mert repülni nem tudott). Bár néha fájt a foga veréb húsra is, de le kellett róla mondania.
Telt múlt az idő. Eljött a nagy hideg tél. Egyre hidegebb lett az idő. A kis veréb egyre jobban fázott, és didergett. Eladdig, míg egyszer hajnalra megfagyott. Le is pottyant az ágról, mint egy fagyott veréb.
Történetesen arra ment a tarka tehén, s mivel nem figyelt eléggé a lepény gyártása közben, mert más dolga a fűevésen és tejgyártáson kívül nem igen volt, bizony szegény verebünkre helyezte az éppen elkészült lepényt. Verebünk ezt látta, sőt azt is, hogy rossz helyre lesz letéve a lepény. Szólt is volna a tarka tehénnek, hogy vigyázzon, de mivel nagyon meg volt fagyva, nem jött ki szó a torkán. Így a jámbor növényevő pont a kis veréb tartózkodási helyére tette le a lepényt.
Mivel a lepény friss volt, mondhatni még meleg, ezért a kis veréb elébb mozgolódni kezdett, majd csivitelni. A róka is a közelben vadászgatott, és mikor meghallotta a kis veréb hangját, hát elindult a hang irányába. Meglátta a kis verebet, hogy milyen nagy bajba került. Segített is rajta. Kihúzta a lepényből, de mivel aznap még nem evett semmit, bizony meg is ette a szegény kis verebet.
A tanulság az, hogy nem mindig az a te ellenséged, aki téged betakar egy lepénnyel, de az sem biztos, hogy az a barátod, aki a szarból kihúz.
