VERSEK és próza... (Page 4 of 91)

Valamikor régen, élt egy derék szegény ember. Olyannyira derék volt, hogy híre az egész országban elterjedt. Még a király fülébe is eljutott. Nosza, több se kellett hívatta is nyomban a szegény embert, aki uralkodója hívására azonnal fel is kerekedett. Ez is bizonyítja mennyire derék volt.
Messze lakott a királyi udvartól, így hát gyalogszerrel vágott neki a hosszú útnak. Egyszer csak elérkezett egy nagy vízhez. Hősünk belé vetette magát, és úszni kezdett.
Akkoriban éltek még lóhalak arrafelé. A lóhoz semmi közük nem volt, de hát, mint tudjuk a lótetű sincs másképp ugyanezzel. Egy ilyen hatalmas állat azonnal be is kapta a szegény embert, és vadul úszni kezdett vele. Meg kell jegyeznünk ezen a ponton, hogy ezeknek az állatoknak nagy, üreges álluk volt.
Derék szegény emberünk gyorsan belecsusszant az állüregbe, hogy a vízi szörny ne tudja lenyelni. A lóhal megelégelte a szegény ember hiábavaló cipelését, úgyhogy a partra úszott és kitátotta hatalmas száját. A derék szegény ember kiugrott, és - lássatok csodát- éppen a király palotájánál találta magát. Sietett is a trónterembe uralkodójához, hogy elmesélje csodálatos utazását.

Azóta is mondják az emberek, ha sietve érkeznek valahová:
- Lóhal állában siettem hozzád.

Az ablak...

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból.
A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek...

Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.

Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz.
Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot...
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

Weöres Sándor - Tavaszköszöntő