Bizony elgondolkodtató ez a kis történet... és azt hiszem, hogy sok igazság van benne.

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek.

Mikor hazafelé tartottak, az apa megkérdezte fiát:

„– Nos, mit gondolsz erről az útról? Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?”

– „Igen” – felelte a fiú.

– „És mit láttál meg mindebből?”

– Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy nagy tó partján laknak.

– A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak.

– A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát.

– Mi megvásároljuk az élelmet, nekik van sajátjuk a kertben.

És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:

– Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk.

Milyen igaz, ugye? Néha bele se gondolunk, hogy a szegény sokszor gazdagabb annál, mint akinek mindene megvan.

Ancsa!

Igen, sejtettem, hogy olvashattad... én ma kaptam e-mailben, és nem tudtam nem kimásolni a pps-ből... pedig időbe tellett...

Ezt biztosan nekem tetted be,Margitka!Már olvastam többször is,mindig megtelik könnyel a szemem,mint minden történetnél,ami állatokról szól!

Egy üzlet tulajdonosa hirdetést rakott a kirakatába, melyen ez állt: "Kutyakölykök eladók!"
Az ilyesfajta hirdetések mindig vonzzák a gyerekeket, és hamar felbukkant egy kisfiú kérdezve...
- Mennyi a kiskutyák ára?
- A tulajdonos felelt: 20 és 50 euro között.
A fiúcska a zsebébe süllyesztette a kezét,és elővett pár érmét: "Csak 2,50 ... látod?"
Az ember elmosolyodott, és füttyentett. Hátulról előjött a kutyája 5 kölyökkutyával. Az egyik kiskutya nem tudta követni a többieket. A fiúcska rögtön észrevette a lemaradt sánta kutyust. Mi történt vele? - kérdezte.
Az ember elmagyarázta, hogy kutyus csípőproblémával született, és örökké sántítani fog.
A kisfiút meghatotta és felkiáltott: "Ezt a kutyát veszem meg!"
A férfi felelt:
"Nem, ha tényleg akarod, Neked ajándékozom."
A fiúnak nem tetszett, és a férfi szemébe nézve mondta: "Nem, nem akarom, hogy nekem ajándékozza. Annyit ér, mint a többi, és teljes árat akarok fizetni érte!
Csináljuk úgy, hogy 2,50-emet most odaadom, és minden hónapban 50 centemet, míg teljesen ki nem fizetem"
Az ember az mondta: "Nem veheted meg, sosem fog járni. Sosem fog képes futni, ugrani, mint más kutyák."
A fiúcska lehajolt, felhúzta a nadrágját, hogy megmutassa a bal lábát, amely használhatatlan volt, egy fémszerkezettel volt megtámasztva.
Újra az emberre nézett, és azt mondta:
"Nos, én sem tudok futni, és a kutyusnak kell, aki megértse."
Az ember szeme könnyel telt meg... Mosolygott, és azt mondta: "Fiam, csak azt kívánom, az összes kutyusnak ilyen gazdája legyen, mint Te!"

Az életben nem fontos ki vagy, csak az, hogy szeresd azt, akiért vagy, és fogadd el feltétel nélkül, akit szeretsz...
Az igazi barát az, aki akkor jön,mikor az egész világ elhagyott...

Jó gondolat volt Margitka!

Klári, Ilona!

Örülök, hogy észrevettétek. Én is úgy kaptam e-mailben még az ünnepek előtt. Úgy gondoltam, hogy megosztom Veletek!

Nagyon szép, megható történet!

De szép Margitka!

AZ ÜNNEP LÉNYEGE

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
„Ezt szeretnéd megvenni?”
A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
„Nem is lehet drága” – folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
„Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.”
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
„Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”

A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
„Gyere, menjünk be az üzletbe” – és megfogta a hideg kis kezét.
Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.”
A férfi hunyorított a szemével:
„Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.”
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:
„Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”

A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre:
„Ezt szeretném.”
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.

Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
„Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő.
Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket:
"Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt Nekem teszitek.”

A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus...

Ezt a kedves kis történetet ma pps-ben kaptam...

A piros üveggolyó

A nagy gazdasági válság évei alatt egy dél-idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr Zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, Ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, Amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld Babos kosár látványa. Miközben Azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

- Hello Barry, hogy vagy?
- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a Babot ... Nagyon jól néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a Babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire egy elcserélhetném Babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen ... de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák Babot, és mikor legközelebb erre jársz, Hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen. Egy mosollyal így szólt:

- Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért, vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát Például

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado Államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a "csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év ... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. megérkeztem, mikor hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor Megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk, a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan voltak felöltözve ... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézett rájuk, férje koporsója mellől.
Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, Amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetét, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően ... eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat ...
Soha nem voltunk gazdagok Ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

A szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de cselekedeteinkre annál inkább. Egy kívánságom számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben. Neked kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a Legrövidebb sort az élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat Találd ott, ahol keresed.
Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy Ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet, boldogságot és örömöt. Azt, mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy Értékeld, egy nap, hogy szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

Ne feledd azokat, akik egykor olyan sokat jelentettek Neked és valamilyen módon megérintették az életedet, jobb emberré téve Téged!

(ismeretlen szerző)

Megható, és elgondolkodtató ez a kis "történet"...

A riporter interjút készített a Sors-sal.
- Ütéseim - mesélte büszkén a Sors -, ütéseim kemények és kivédhetetlenek. Balom ugyanolyan rettegett, mint a jobbom! A Hűség-et, a Büszkeség-et, a Szeretet-et, a Tudás-t, a Barátság-ot - és tudni kell, ezek a legkeményebb ellenfelek - egymás után küldtem padlóra. Valamennyit kiszámolták.
- Így tehát - érdeklődött minden csodálat nélkül a riporter -. senki sincsen, aki méltó ellenfélként vehetné fel Önnel a harcot?
- Hát, ugye meg kell mondanom - nyilatkozott kelletlenül a Sors -, egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt kiszámolták volna, mindig újra lábra állt...
- De hát ki ez az ellenfél, akit még Ön sem tud legyőzni?! - türelmetlenkedett a riporter.
- Remény-nek hívják...
- válaszolta alig hallhatóan a Sors.

Szép történetek!

Szép és megható.

Hallottam ezt a történetet többször, de minden egyes alkalommal megérinti a SZÍVEMET...

Apám egy autót szerettem volna, nem Bibliát......


Egy fiatal férfi felkészül arra, hogy diplomát szerez. Sok hónapig csodálta a gyönyörű sport autót egy kereskedő bemutatóteremben, és tudván, apja is jól megengedheti magának, azt mondta neki, hogy ez minden, amit akar.
Az érettségi közeledtével a fiatalember várta, hogy az apja megvásárolja az autót. Végül reggel az érettségi napján, az apja szólította őt a dolgozószobájába, és azt mondta neki, hogy milyen büszke, hogy egy ilyen szép fiú, és mennyire szereti őt. Átadott neki egy szépen becsomagolt dobozt.
Kíváncsi, de kissé csalódott, a fiatalember kinyitotta a dobozt, és talált egy szép, bőrkötéses Bibliát, az ő nevével, aranyozott dombornyomásos. Dühösen, felemelte a hangját az apjára, és azt mondta: "rengeted pénzed van, és nekem egy Bibliát adsz?" ... kirohant és otthagyta a Bibliát...
Sok év telt el, és a fiatalember nagyon sikeres volt az üzleti életben. Volt egy szép otthona és csodálatos családja, de rájött, hogy az apja már nagyon öreg. Úgy gondolta, talán el kellene menni hozzá. Ő nem látta érettségi óta. De mielőtt intézkedett volna, kapott egy táviratot: édesapja elhunyt, minden vagyonát őrá hagyta. Szükséges, hogy jöjjön azonnal haza, mert intézkednie kell.
Amikor megérkezett az apja házába, szomorúság és megbánás töltötte el a szívét. Elkezdte keresni apja fontos dokumentumok és látta, hogy a Biblia új, mint ahogy hagyta évekkel ezelőtt. Könnyekkel, kinyitotta a Bibliát, és elkezdte lapozni. Az apja gondosan hangsúlyozta a következő verset: Máté 7:11: "Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, a kik kérnek tőle?!"
Ahogy olvassa ezeket a szavakat, egy autó kulcs esik ki a Bibliából, címke rajta, amin a kereskedő neve ugyanaz a kereskedő, akinél ő a sportkocsit találta... A címkén volt egy időpont, az érettségi napja, és a következő ráírva ... K I F I Z E T V E ...

Emberszámba venni mindenkit!

Egy napon, amikor vége volt a halhús csomagoló szakmunkás munkaidejének, benézett az egyik hűtőkamrába, hogy valamit leellenőrizzen, magára zárta az ajtót véletlenül és ott ragadt fogságban a hűtőtérben.
Erőteljesen verte az ajtót és elkezdett kiabálni, de senki sem hallotta. A munkások java már hazament és gyakorlatilag nem lehetett hallani az ajtó vastagsága miatt a segélykiáltásokat.
Öt órát töltött el a hűtőtérben, már a halál küszöbére került.
Egyszerre csak kinyílt az ajtó. A biztonsági őr bejött és kimentette őt.
Ennek az esetnek a kapcsán megkérdezték az őrt, hogy jutott az eszébe, hogy kinyissa ezt az ajtót, amikor az nem tartozik a munkakörébe?

Ő elmagyarázta ezt:
Ebben a gyárban dolgozom már 35 éve. Alkalmazottak százai jönnek a gyárba minden nap, de ő volt az egyetlen, aki köszönt nekem reggelenként és elköszönt tőlem esténként. a többi dolgozó úgy kezelt engem, mintha láthatatlan lennék.
Ma, mint rendesen, mondta nekem, hogy "Jó reggelt!" de nem hallottam elköszönni, hogy "Viszontlátásra holnap!"
Én mindig, minden nap türelmetlenül várom ezeket a szavakat, "Helló, Jó napot" és azt, hogy "Szia, viszontlátásra holnap"
Mivel tudtam, hogy még nem köszönt el tőlem, gondoltam, hogy valahol az épületben kell lennie, és elkezdtem keresni.... és addig kerestem, amíg meg nem találtam!

És mindez csak a köszönés miatt!

Rozi!

Ez bizony tanulságos.. de egyben humoros is...

‎__Volt egyszer egy férfi, aki nagyon belefáradt a mindennapi munkába. ? mindennap dolgozni járt, a felesége meg csak otthon ült. Szerette volna, ha a felesége is megtudná, mi mindenen megy keresztül nap, mint nap, ezért egy este így imádkozott:

- Mindenható atyám! Mindennap dolgozni járok, és naponta 8 órát robotolok, miközben a feleségem csak itthon ül. Szeretném, ha ? is megtudná, mi mindenen megyek keresztül, ezért kérlek uram, add, hogy egy napra testet cserélhessünk. Ámen.

__És Isten az Ő végtelen bölcsességében meghallgatta a férfi a kérését. És a férfi másnap reggel már n?i testben ébredt. Felkelt, reggelit készített a párjának, felébresztette a gyerekeket, kikészítette az aznapi ruhájukat, reggelit adott nekik, becsomagolta a tízóraijukat, elvitte őket az iskolába, hazament, összeszedte a vegytisztítóba való holmikat, és elvitte, megállt a banknál is, pénzt vett fel, elment bevásárolni, kifizette a számlákat, és rendezte a csekk-könyvet is. Kicserélte a macska almot, és megfürdette a kutyát. Ekkor már délután egy óra volt, és igyekeznie kellett, hogy be tudjon ágyazni, hogy rendet rakjon, porszívózzon, és még a konyhát is felseperje és felmossa. És már rohanhatott az iskolába a gyerekek elé, akik hazafelé még vitatkoztak is vele egy sort. Kitett egy kis sütit meg tejet, és rávette a gyerekeket, hogy írják meg a leckéjüket és tanuljanak. Ezután felállította a vasalódeszkát, és tévét nézett, miközben vasalta a ruhákat. Fél ötkor nekiállt krumplit pucolni, és zöldséget mosni, hogy egy kis salátát készítsen. Kisütötte a húst, és egy kis zöldbabot is párolt mellé vacsorára. Vacsora után kitakarította a konyhát, beindította a mosogatógépet, majd elrakta a tiszta edényeket, megfürdette a gyerekeket, és ágyba dugta őket. 9-re már nagyon fáradt volt, és bár a napi munkával még nem végzett, úgy döntött ? is bebújik az ágyba, ahol még elvárták t?le, hogy szeretkezzen, és ? ezt panasz nélkül meg is tette.
__Másnap reggel, amikor felébredt, azonnal letérdelt az ágya mellé, és így imádkozott:
___- Mennyei Atyám! Nem tudom, mire számítottam. Belátom, hiba volt, hogy irigykedtem a feleségemre, mert képes egész nap otthon lenni. Kérlek Uram, nagyon kérlek, csináljuk vissza a cserét!

____És Isten az Ő végtelen bölcsességével ezt felelte:

- Fiam, látom, tanultál a leckéből, és ezért boldogan cserélem vissza a dolgokat abba a formába, amiben eredetileg is voltak. Csak kilenc hónapot várnod kell még. Tegnap este teherbe estél.

Bizony ez nagyon tanulságos, és elgondolkodtató volt...

Mendegélt az úton egy ember, a lova meg a kutyája.
Egyszer egy hatalmas vihar kerekedett, és mellettük belecsapott egy fába a
villám.
Mindhárman meghaltak. De az ember nem vette észre, hogy már elhagyta az élők
világát, és tovább bandukolt a két állattal. Néha időbe telik, míg a
halottak megszokják új helyzetüket. . .
Nagyon hosszú volt az út, emelkedőn kellett menniük, a nap is erősen tűzött,
csorgott róluk a verejték, és rettentő szomjasok voltak. Az egyik kanyarban
végre észrevettek egy hatalmas márványkaput, amely egy arannyal kikövezett
térre nyílt.
A tér közepén egy kút állott, amelyből kristálytiszta víz csordogált.
A kapuban egy férfi őrködött. A vándor odament hozzá, és megszólította:
- Jó napot.
- Jó napot - felelte az őr.
- Miféle hely ez, hogy ilyen gyönyörű?
- Ez itt a mennyország.
- Milyen jó, hogy a mennyországba jutottunk! Nagyon szomjasak vagyunk.
- Lépjen be nyugodtan, itt annyit ihat, amennyit csak akar.
Az őr a kútra mutatott
- A lovam és a kiskutyám is szomjasak.
- Nagyon sajnálom - mondta az őr. -Állatok nem léphetnek be ide.
Az ember nagyon elkeseredett, mert rettenetesen kínozta a szomjúság, de nem
akart egyedül inni. Megköszönte hát az őrnek, és továbbment.
Megint sokat gyalogoltak fölfelé, és már teljesen ki voltak merülve, amikor
megérkeztek egy másik helyre, amelynek egy ócska kapu volt a bejárata.
Mögötte poros földút volt, kétoldalt fákkal. Az egyik fa árnyékában hevert
egy férfi, az arcát eltakarta a kalapja, valószínűleg aludt.
- Jó napot - köszöntötte a vándor.
A férfi félretolta a kalapját, és biccentett.
- Nagyon szomjasak vagyunk, én, a lovam és a kiskutyám.
- Van ott egy forrás a kövek között - mondta a férfi, és megmutatta nekik a
helyet.
- Igyanak csak kedvükre.
Az ember, a lova meg a kutyája odamentek a forráshoz, és sokáig ittak.
Aztán az ember visszament a férfihoz, hogy köszönetet mondjon neki.
- Jöjjenek csak nyugodtan, bármikor - felelte a férfi.
- Egyébként hogy hívják ezt a helyet?
- Mennyország.

- Mennyország? Az nem lehet! A márványkapu őre azt mondta, hogy az ott a
mennyország!
- Az nem a mennyország. Az a pokol.
A vándor megdöbbent.
- Meg kellene tiltaniuk, hogy ők is ugyanezt a nevet használják! Ez a téves
információ óriási zűrzavart okozhat!
- Bizonyos szempontból viszont nagy szolgálatot tesznek nekünk. Ugyanis ott
maradnak azok, akik képesek elhagyni a legjobb barátaikat. . .

Ancsa!

Ez a történet valóban elgondolkodtató, és megható.

A gazdag férfi és a kisfiú

A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este.
Amikor azt kérdezték, miért? cinikus nevetéssel válaszolt:-

A nővel csak baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga: csupaszon jön, amikor meg megy, viszi a házat.
A gyerekeket pedig nem szeretem.
Amíg kicsik, büdösek és sokba kerülnek,
amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak...
és ne mondd, hogy olyan aranyosak!
Ez csak az ostobák közhelye!
Az arcukra már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt lesz belőlük...

Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott, és utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet kapott.

Káromkodva szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott, elégedettsége visszatért ,mert örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát képes megoldani...

Ekkor vette észre a gyereket.

A kisfiú - aki még öt nyarat sem élt meg - egy kerítés vasrácsába kapaszkodott, és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem...... ...... .......Csak nézett.

A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már - mi több, még csak el se fordult.

A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba...!

S akkor megszédült..

Erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi: pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem volt benne semmi.

A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara, mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette szívét.

Azok néznek így, akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából.

Egész nap ez a pillanat járt a fejében.

Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat, szájában csak por és hamu íze fakadt.

Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas ágyban, és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást,csak egy halott szempárt...

Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak lélekben vállat vont, és nem

színészkedett tovább önmaga előtt...... ...... ...... ........ Igenis látni akarta...

A kisfiú pontosan ott állt...... ...... ...... ...... ...... ....... A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet.

Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra-és elhajtott.

A felkelő nap újra a vasrács mellet érte.

Még most se tudott megszólalni, de egy doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni.
Másnap egy fürt szőlőt hozott, harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig...

Amikor a férfi húsz esztendővel később haldoklott, halálos ágya mellet egyedül a fiú állt.

Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle,

de kivételes intelligenciájának hála, az élet dzsungelében is megállta a helyét

. Együtt töltött éveik alatt igaz barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a legtöbb vér szerinti család.

A fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogy fogta a férfi ráncos kezét.

Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, de a halállal szemben tehetetlen volt

. Nem tudta megmenteni.
Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt.

- Ne gyötörd magad. A halál elől nincs menekvés, de most, a kapuban már látom, hogy ez

nem elmúlás,.... hanem születés.

Egy új kaland kezdete.

S tudod, azért szállhatok most fel az égbe,
mert a VALÓDI haláltól te, - akkor ott, a kerítésnél - ...... ......mentettél meg.

Bizony,így igaz a szerző minden szava,mégis találnak kivetnivalót,távirányító,hol volt abban az időben, amikor még este gáz lámpával világítottunk.
De jó visszaemlékezni,elmondani azoknak akit érdekel,meghallgat és nem kinevet.

Régi szép idők.

Loydi!

Nagyon köszi, hogy beraktad!... Éppen a napokban kaptam meg ezt én is pps formájában! Nagyon igaz, ami benne van, érdemes is végigolvasni, és elgondolkozni rajta!

Csak azok olvassák el akik 1960 előtt születtek...jaj de igaz!

Hatvan előtt születtünk

Ancsa!

Bizony ez is nagyon szép, és elgondolkodtató történet. Ebben a mindig rohanó világban jólesik ilyent is olvasni.

A boldog halász

Az északi gazdag gyáros elszörnyedt, amikor megpillantott egy déli halászt, amint a parton a csónakja mellett heverészett és pipázott.
- Miért nem mégy ki a tengerre halászni? - kérdezte a gyáros.
- Mert ma már elég halat fogtam - válaszolta az.
- De miért nem fogsz többet, mint amire szükséged van? - kíváncsiskodott tovább a gyáros.
- Mit csinálnék vele? - kérdezett vissza a halász.
- Több pénzt keresnél - hangzott a válasz. - Akkor szereltethetnél motort a csónakodra, amivel mélyebb vizekre merészkedhetnél, ahol aztán több halat foghatnál. Ebből annyi pénzed lenne, hogy nejlon hálót vehetnél. Akkor még több halat fognál, és még több pénzed lenne. Hamarosan annyi pénzed lenne, hogy akár két csónakod is lehetne... vagy akár egész flottányi. S akkor te is gazdag ember lennél, mint én.
- S akkor mit csinálnék? - kérdezte a halász.
- Akkor aztán pihenhetnél, és élvezhetnéd az életet.
- Nos, mit gondolsz, most éppen mit csinálok? - kérdezte az elégedett halász.

Bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni.
Anthony De Mello

Hát ma még egyszer elolvastam,ki tudja mit érünk mi is?

Margaréta!Nagyon megható kis történet.

http://laudeturkincsek.blogspot.hu/2012/12/megkopott-cserepedeny.html#more

Megkopott cserépedény
Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak.
Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett, ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni.

Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, tartalmával együtt leesett a konyha kövére, és darabokra tört.

Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört a konyha kövén.

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja rákiáltott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte.

– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

Forrás: http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/hl121210
Ha tetszett a történet és a jövőben szeretne minden hétfőn kapni hasonló történeteket, iratkozzon fel az ingyenes Heti Lélekemelő hírlevélre! Feliratkozási lehetőség: http://www.laudetur.hu/?q=lelekemelo
Bejegyezte: Laudetur.hu

Margitka!
Ez nagyon szép történet,meghatott,nem ismertem eddig...Köszönöm!

Csíksomlyói rege

Ez egy elég hosszú és nagyon szép mese Erdélyről, a magyarokról, a székelyekről, és a csodákról.

A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között. Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött.
Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre.

Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet. Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig jóság energiája. Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról. Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott.

A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki.

Amikor mindenki egybegyűlt az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést.
Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet népcsoportok között. A következő intelemmel engedte útjukra: "Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan jó gazda módjára!" Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!

Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna,
hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok. Ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia. Íme egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta kié lesz a megáldott föld!

- Kik vagytok ti? - kérdezte a gyerekeket. A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől. A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.

- Üdvözölve légy mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok a testvérem Székely. Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton. Az Úr elfogatta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.

- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! - Csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? - faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. - szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? - kérdezte az úr meglepetten.
- Igen, mert csak te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és a könyörületes!
- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak - mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.

Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett. Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.

- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre! De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.

Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!

Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben.
Lehajolt megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket!

Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan:
Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.

Egyszer egy sziget süllyedni kezd,mindenki csonakba ugrik,egyedül a szeretet marad ott utoljára.
A szeretet letérdel a szigeten és csak imádkozik.Egyszer csak arra hajozik a gazdaság.
Gazdaság vigyél el a szigetről-mondja a szeretet.
Nem szeretet sok aranyat,ékszert viszek,te már nem férsz be!
Arra hajozik a bánat.Bánat vigyél el segits rajtam-mondja a szeretet.Nem szeretet sok sok szomoruságot cipelek,te nem férsz már be!
Arra hajozik a vidámság.Meg sem hallja a szeretet segélykérését,annyira nevetgél.
Egyszer csak valaki megszolitja...gyere szeretet..majd én elviszlek.Egy öreg bácsi volt az..elvitte a legközelebbi parthoz!A szeretet nem tudta ki a bácsi,igy megkérdezte a tudást.Tudás ki volt ez a bácsi?Az IDŐ-mondja a tudás?Idő...dehát miért mentett ki az idő?
Azért..mert csak az idő tudja milyen fontos is a szeretet!

Nem is tudom már hányadszor olvasom ezt el, olyan szép.
Mikor ide jártunk suliba, anyukám csak napközizhetett, át is mentünk egy másik iskolába ahol taníthatott és osztályt is kapott.
Egyből bele a "mélyvízbe" , megkapta azt a 6. osztályt amit senki nem vállalt el, a fiúk rosszak voltak, 1 közülük eltörte az eggyik tanár kezét, a lányokból volt aki gyereket várt....tragédia. Anyu két hónapig sírdogált, utána fél évig zengett a suli a kiabálásától:)-és most annak az osztálynak több mint a felével áll napi kapcsolatban, névnap, pedagógusnap...valaki mindig jön hozzá abból az osztályból. Ez is hasonló lehet.
Neki minden gyerek egy csiszolatlan gyémánt, és "a tanár hibája ha nem tudja ébrentartani az érdeklődést a tantárgy iránt"
A Honfoglalós társasunkat már ki tudja mi óta nem láttunk, mert minden 4. törióra egy társasozás ahol a nyertes csapat kisötöst nyer:)A fiatalok között ritka az ilyen pedagógus.

Nem tudom jó helyre írom....remélem:)
Látta valaki?
Oidipusz gyermekei

Úristen, de szép!

Ezt ma kaptam e-mail-ben, de megkönnyeztem...


A tanító tanítása

(Ez egy csodálatos történet, és valóban annál még sokkal, de sokkal több!)

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban egy Teddy nevű kisfiú olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegyet írta.

Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein.

"Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta első osztályos tanítója.

Második osztályos tanítója ezt írta: "Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet.

Harmadik osztályos tanítója ezt írta: "Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében."

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban."

Ezeket olvasva Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Teddy ajándékát a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.

Mrs. Thompson a gyerekek előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfüm volt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy felkiált: "Milyen szép karkötő!", és látták, ahogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.

Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa, "Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." Legalább egy órán keresztül sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele, Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy legkedvesebb diákja lett.

Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajta alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott Teddytől. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója. Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel. Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Még négy év telt el, és újra levél érkezett Teddytől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül. Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt, és kérdezte, hogy Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja. Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta, "Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték." Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta, "Teddy tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

Jó reggelt mindenkinek, egy kis emlékeztető,hogy az élet szép, és fontosak vagyunk.

Ebben a világban legalább öt ember van,aki úgy szeret, hogy meghalna érted,és legalább15, aki igazán szeret.

Az egyetlen ok, hogy valaki utál, az, hogy olyan szeretne lenni, mint te.

Mosolyod azoknak is örömet szerez, akik nem szeretnek.

Minden este gondol rád valaki elalvás előtt.

Valaki nem tudna miért élni, ha te nem lennél.

Különleges egyéniség vagy.

Valaki, akinek a létezését figyelmen kívül hagyod, szeret téged.

A legnagyobb hülyeség is, amit csinálsz, jó valamire.

Ha úgy gondolod, mindenki hátat fordít, jól nézz körül. Elsősorban te vagy az, aki hátat fordít.

Ha azt gondolod, nincs szerencséd azért, mert nem kaptad meg, amit akartál, akkor nem is kapod meg. Ha nem gondolod,akkor valószínűleg előbb vagy utóbb megkapod.

Emlékezz a bókokra, amiket kapsz és felejtsd el a rossz megjegyzéseket.

Mindig mondd meg az embereknek mit érzel irántuk, jobban fogod érezni magad, ha tudják.

Senki sem érdemli meg a könnyeid, az, aki megérdemli, soha nem fog okot adni arra,hogy sírj miatta.

Ha van legjobb barátod, akkor legyen rá időd, hogy elmondhasd neki, mit jelent számodra.

EGY ÉLET A KEZEDBEN
Ha a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni.
Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni.
Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlősnek lenni.
Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bűnösnek lenni.
Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni.
Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni.
Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat.
Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot.
Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni.
Ha a gyerekek hitelesen élnek, megtanulják, mit jelent szeretni.
Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni a szeretetet a világon.
A TE GYEREKEID HOGYAN ÉLNEK?
Dorothy Law Holtz

Loydi!

Köszi, hogy felhoztad ezt a topikot, hiszen már nagyon el volt süllyedve!

A HÁZ PÉNZTÁRÁNÁL

Azok, akik azt hiszik, hogy a Ház folyosói most üresek, elhagyottak, csalódnak. Naponta 40-50 ťtekintetes úrŤ (értsd volt képviselő) fordul ott meg éspedig úgy, hogy ott tartózkodása alatt valamennyi - hogy is mondjuk? - nem imádkozik.

Mindenki a Ház pénztárába siet, melynek ajtaja a folyosóra nyílik, s onnan mindannyiszor a következő párbeszéd hallatszik ki:

- Lehetetlen! Hisz ez vérlázító! (Ez a volt képviselő hangja.)

- De fájdalom, úgy van! (Ez a Ház pénztárnokának vigasztalan, síri hangja.)

- Ez botrány! Hát már ebben az országban mindent szabad? Hol van az elnök?

- Ez idő szerint, fájdalom, sehol. Nincs elnök.

- No, már most mi az ördögöt csináljak?

- Szomorú, de nem adhatok útbaigazítást.

Más hangok is hallatszanak. Többnyire dühösek, néha rimánkodók:

- De uram, gondolja meg, hogy nekem ki kell váltanom a zászlóimat!

- Én meg egyszerűen megbukom... De hiszen van Nemezis!

Csatár is megjelenik, rengeteg bundával vállán, báránybőr süveggel fején, táskával kezében. Éppen útra készül a kerületbe. Ő is dühös:

- De ha mondom - kiáltja rekedten -, nem hoztam magammal pénzt, nem utazhatom a kerületembe...

A pénztárnok hamiskásan vág egyet a szemével:

- Nono, nagyságos úr... az a negyvennyolc forint, amivel a választásra szokott menni, bizonyosan a zsebében van!

- Még 48 garas sincs ott. Dohog az öreg és mogorván távozik, hogy visszamenjen Harasztiba alkotmányos költségért.

Haragtól villogó szemek, kipirult arcok mindenütt a folyosón, s e forradalmi hangulatban osztozik nemcsak az ellenzék, hanem (egy kis óvatos körültekintés után) a kormánypárt is.

Oka pedig ennek a t. házi utólagos lázongásnak az, hogy a belügyminisztérium még nem utalványozta ki a Ház pénztárának az 1891-92-i utolsó országgyűlési ciklus második felére januártól júniusig járó lakbért, amiből minden képviselőre 400 forint jut. Így tehát az összeget melyre most égető szükség volna nem is fizetheti ki a Ház pénztárnoka.

A képviselők természetesen sokféleképp értelmezik a belügyminiszter huzavonáját. Némelyek azt hiszik, hogy a miniszter meg akarja várni a választások eredményét, mert azoknak, kiket ujólag megválasztanak, tehát kiknek akkor megint kijárna erre a félévre a lakbér, nem hajlandó kétszer kifizetni az egyszer fölvett lakás árát.

Mások azt hiszik, hogy csak valami formaságon akadt meg a pénz kiutalványozása s pár nap múlva a Ház pénztára megint fluktuálni fog.

A harmadik felekezet pedig arra esküszik, hogy Szapáry ki fogja fizetni mindenkinek a lakbért, de csak a választások után, mert nem hajlandó az ellenzéki jelölteket ily módon részesíteni választási költségben.

Mikszáth Kálmán 1892

NZYANG:

LEHET, HOGY VIHAR LESZ



Felemeli addig vállamon nyugvó fejét és felnevet. Kacéran, szemtelenül. Nem szólok semmit. Erre õ dúdolni kezd, egy számomra ismeretlen dallamot. Bosszúból…

Mindenki neheztel rám, hogy ezzel a nõvel járok. Ez azonban nem zavar, mert minden találka rejtélyességet és váratlan fordulatokat tartogat számomra.

Szorongás fog el, ugyanis a vissza-visszatérõ idõkép. mely a válaszfalat építi közöttünk, az utolsó sorokat rakja. Mennem kell. Búcsúzóul megsimogatom haját, amitõl teste megremeg.

Nesztelen léptekkel lépkedek az utcán, mert érzem, hogy a késõ éjszaka fáradtan cammog velem. Nem szeretném zavarni. Már messze járok, de gondolataim még nem léptek ki a házból, amelyben az imént búcsúztam el. Talán sohasem fogom megismerni ezt a nõt!

Sötét és szánalmas ez a mai éjszaka, és túlságosan csendes. Lehet, hogy vihar lesz. Ez a nõ is csendes, mint a víztükör, ugyanakkor kiszámíthatatlan. Ha teste hozzám simul, úgy érzem, a poklot tartom karjaimban.

Az esõcseppek jellegzetes kopogással csapkodnak az ablaküveghez, jelezve jövetelüket. Lassan bepettyezik az utca porát, a fák leveleit. Mindezt azonban nem lehet látni, mert az éj eltakarja szemünk elõl.

Az esõ sûrûbben esik, feltámad a szél is.

Még néhány másodperc és fejem felett kitör a vihar. Nem húzódok biztonságos helyre, nem húzom össze magamon a kabátot, és nem gyorsítom meg lépteim. Mélyen magamba szívom a friss levegõt, gyönyörködök a természeti erõk harcában, megyek utánuk, s közben a hajamról az ingem alá csurog a víz.

Nzyang!

Én is nagyon szeretem olvasni a beírt írásaidat!

NZYANG:

FURA FEHÉR FIGURÁK



Négyéves koromhoz képest általában „komoly és megfontolt” vagyok. Nem cibálom a macska farkát, porcelán edényeket sem bontok legapróbb elemeire, gyufával sem próbáltam még a felgyújtani a házat. Naphosszat ülök a zsákdarabokon, melyeket szülőim pokrócnak neveznek, széken vagy ahova éppen lepottyantanak. Minden tárgyat, jelenséget ötször-hatszor, tízszer is szemügyre veszek, ha elérem, megtapintom, egyszóval ismerkedek az élettel. Korán ébredőnek születtem (ez koraszülöttségem utóhatása), s mint ilyennek, kora hajnalban vannak a legnagyobb élményeim. Ismerkedem az ébredő világgal, az ébredővel, melyet az ágyamból nem láthatok. Minden hangot, mozgást agyam felruház emberi, állati vagy más alakkal, már amennyire szerény tudat-élményvilágom ezt megengedi. Elmondhatatlanul boldog vagyok, ha egy-egy hangot, zörejt felismerek, melyet az előző hajnalok egyikén hallottam el?ször.

Hát, általában ilyen vagyok. Néha azonban vannak „kirohanásaim” is. Ilyenkor naphosszat bőgök, verem magam a földhöz, mindaddig, míg az egyik édes, drága szülőm bele nem un a „hülyeségeimbe” és elő nem veszi gyermekszelídítő hadigépét, a „pofozómasinát”. Ami engem illet, hát nem táplálok iránta semmi rokonszenvet, de a hatása… hát az, rendkívüli! Úgy elillan a kedvem a hülyeségtől - ami már engem is néha kihoz a sodromból -, és ismét az a „drága, pici, jó” kisgyerek jelzőkkel illethetem magam, és beletemetkezhetem az ismeretlen megismerésének bonyodalmas folyamatába.

Ebben az Isten-Emberverte szegény faluban - így mondják szülőim (hogy melyik és miért verte jobban, azt sohasem mondják) -, melyben élünk, naponta hozzák a közeli szállásokról a friss tejet. Anyámat bízták meg azzal a feladattal, hogy azt szétossza a lakosság között.

Ma reggel egy óra hosszára egyedül maradtam azzal a rettentő furcsa alakú kannákkal, melyben a tej van. Az egyik sarokból figyelem őket. Félek tőlük. Midőn hosszabb idő után sem mozdulnak el a konyha közepéről, remegve ugyan, de az ismerkedés vágyától csillogó szemmel megindulok feléjük. Néhány lépésre tőlük megállok. Semmi mozgás. Feléjük csapok kis kezemmel. Semmi válasz. Megérintem a legközelebbi kannát. Felsikoltva rántom vissza a kezem. Ilyen tapintású tárgyat még nem ismerek. Nézegetem a tenyerem. Semmi nyom rajta, semmi fájdalom. Ismét a kannához megyek, egészen közel. Belekandikálok. A látványtól szám teljes egészébe tátva marad (azóta vagyok olyan tátottszájú). Rengeteg fura fehér figurát látok. Véletlenül meglöktem a kannát, amitől a fura fehér figurák táncolni kezdenek benne. Belenyúlok és megfognák egyet, de eltűnik, egy másikat - az is eltűnik. Vadul mozgatni kezdem a kannát, melytől a fura fehér figurák mind magasabbra szökkennek, s a nap fénye, mely az ablaküvegen át hatol be, meg-megcsillan rajtuk. Ez szinte megbabonázza fantáziám (attól fogva nagyon babonás lettem). Nagyot lökök a kannán. Egyet-kettőt pördül a tengelye körül, majd felborul. Folyik a tej mindenfelé, én meg elveszítve egyensúlyomat, belepottyanok a szétömlő folyadékba. Örömtől sikoltozva csapkodom a fura fehér figurákat…

A nagy örömnek szülőm megjelenése vet véget. Tejfehér arccal áll az ajtóban, néz rám, majd megindul felém…

”Még érződik a háború szaga. Szegénység van. Éhség.” - jut eszembe szülőim régebbi megjegyzése. Nem tudom, hogy ki az a Háború, de nagyon haragszok rá. Gyűlölöm. Már belefájdult sokszor a fejem meg az orrom a nagy szaglászásba. Hiába, nem érzem annak az átkozottnak a szagát! Most ismét bajom van vele. Ha nincs az a Háború, nincs a szobában a sok tej, és nincs szükség a pofozómasinára, mely félelmetesen közelít felém…

NZYANG:

ŐRSÉGVÁLTÁS


Az ifjú magabiztosan húzza meg az ósdi kapu mellett lógó rozsdás csengő kirojtolózott zsinórját. - Csiling-glang… - szólalt meg a csengő rekedt hangja a kapu felett. - Csiling-giling - hozza vissza kisvártatva a visszhang a hamis hangokat.

Az ég kibontja csomagját, és csillogó-villogó hópelyhekkel szórja tele a tájat, az ütött-kopott csengőt és az ifjú koromfekete haját. A kapu nyikorogva kitárul, az ifjú megilletődve lép be rajta. Tehát ez lesz az ő új, ismeretlen világa. Megborzong kissé, amint körülnéz. Itt kell neki szeretetet és boldogságot palántálnia, itt kell neki az igazság mérlegét tartania, Manitu, s nagy szellem békepipáját körülhordoznia, és végül, itt kell neki EMBERNEK lennie.

Az öreget egy elnyűtt karosszékben találja. Megáll előtte, hogy a betanult szöveget elmondja az ősz hajú, mélyen tiszteltnek, de torka összeszorul, és csak néz a milliónyi ránccal sebzett arcba…

- Megjöttem apó - nyögi ki végül a kurta mondatot.

- Vártalak már fiam - jött a távoli válasz, válasz a múltból.

A mélyen tisztelt néhány pillanatig felcsillanó szemmel méregeti a gyermekifjút, majd egy barna kenyérből gyúrt gombócot nyújt át neki. Utána kezét az ölébe ejti, hátradől a hintaszékben a nagy elrugaszkodáshoz, ereje azonban fogytán van, és úgy bukik le róla, amint azt lassítva pergetett filmen látni.

Az IFJÚ szeme arra a helyre tapad, nézi azt a végzetes pontot, ahol az ÖREG megsz?nt létezni, észre sem véve, hogy egy fehér galamb csipegeti kezéből a kenyérgombócot…

NZYANG:


EGY CIPŐ TRAGÉDIÁJA



- Még fél óra - nézek fel sóhajtva a nagy faliórára -, azután jön a gazdám, felöltözik és elhagyjuk ezt a poros gyárat. Már nagyon unom ezt az életet, s ki tudja, hány hosszú, gyötrelmes évet kell még eltölteni ezen az átkozott helyen. Már minden porcikám tele van porral és piszokkal. Nem ilyennek képzeltem el valaha az életet! Visszagondolok a múltba. A Humanic cipőüzlet fényes emléke mindig könnyet csal a szemembe. A kirakat legfelső polcán álltam - én, a Krokodilbőr Cipő -, és tündököltem. Gondolatban süppedő szőnyegeken jártam, boldogan szívtam magamba azt a néhány csepp pezsgőt, mely a magasból rám csöppent. Nem volt olyan emberi szempár, amely megpillantva a kirakatban, ne gyönyörködött volna bennem.

Ilyenkor kihúztam magam és csillogtam, csillogtam… A kirakatban levő társaim beképzelt, gőgös cipőnek tituláltak, és még csak fokozta gyűlöletüket, amikor a szomszédos kirakat női cipői kacéran felém kacsintgattak.

- Gyerünk gyorsan fürödni - röppent vissza gazdám hangja a valóságba.

Egymás mellett lépkedünk az utcán Szutyokkal, egyetlen barátommal. Ilyenkor, pénteken - tudjuk - nem hazafelé indulunk. Ez a kiruccanások, kalandok napja.

- Mit gondolsz - kacsintok Szutyokra -, hova megyünk ma?

- A Balalajka vendéglőbe! - vágja rá gondolkodás nélkül.

Belépünk a füsttel és alkoholbűzzel telített levegőjű kocsmába, és irány a sarokban levő törzsasztal.

Ott fent rendelnek. Sört. Sokat. Megszámlálhatatlant.

- Ma ismét lemérjük az utcákat széltében-hosszában - szól búsan Szutyok A múltkor is…

- Hagyd abba a siránkozást! - szakítom félbe, mert időközben megszólal a zenegép. Mindenem a zene. Zene nélkül értelmetlen lenne az életem. Ha fáradt vagyok - felfrissít, ha bánatos vagyok - megvigasztal.

Gyengéden megsimogatom gazdám talpát, mire ő elkezdi a ritmust ütögetni velem. Először lassan, majd mind vadabbul és vadabbul…

Nem tudom melyikünk hagyta el a kocsmát részegebben - gazdám a sok sörtől vagy én a zene hatása által kiváltott gyönyörűségtől.

Furcsa látvány volt, ahogy elindultunk. Ha a gazdám jobbra akart menni, én balra indultam. És fordítva. A vége mindig ugyanaz lett - elestünk. Néhány próbálkozás után gazdám jobb lábáról lecibálta egyik felemet és a földhöz vágta. Próbálná a másikat is levetni, de nem megy. Legyint egyet a kezével, feltápászkodik és megindul. Mire észhez térek a kábulatból, már egyedül vagyok. Elfog a rémület és segítségért kiáltok.

- Hé, emberek! Segítsetek! Mit csinálok itt én félmagamban?! Segítség!

Semmi válasz. Az utca csendes. Kihalt.

A távolban egy fél cipőben tántorgó részeg halad…

NZYANG:


Az emlékműnél



Ma van a születésnapom. A hetvenedik. A gyerekek csak este jönnek el, de az ajándékokat már tegnap átadták. Szeretettel simogatok meg minden csomagocskát… drága Ópapinak hetvenedik szülinapjára. Remegő kézzel bontom fel, s elmosolyodok a kis unoka ajándékán, közben leülök a nagy karosszékbe. Rövid ideig heverészek benne, majd felállok, megigazítom a nyakkendőmet, pödrök egyet bajuszomon és kitipegek az utcára.

Az autóbuszról úgy segítenek le. Köszönetet mormogok és nehézkes léptekkel megindulok a park felé. Leánykacagás. Madárdal. Szerelmespárok. Megállok a tómeder mellett. Száraz gallyak, falevelek, szemét.

- Ez is kiszáradt! - sóhajtok fel, majd tovább csoszogok. Rövid keresgélés után rátalálok a kőpadra. Leülök. Szememmel erőteljesen átdöföm a jelent és visszatekintek a múltba. A leányok egy pillanatra elhallgatnak, a délutáni szél átfut a parkon…

… A fiú átkarolja a leányt. Az megremeg. Ülnek a kőpadon és hallgatnak. Az elválás pillanata ez. A leány könnyekkel küzd, a fiú cigarettára gyújt, közben megcsörren kezében két gyűrű. Az ég csillagtalan, sötét…

Felriadok, zavartan körülnézek. Nyújtózok egyet, majd felállok és elindulok az emlékmű felé. Szívem összeszorul, torkom kiszárad, mint ötven évvel ezelőtt.

- Még kettő, még egy - számolom lépteim. Meleg remegés fut végig testemen. Lerogyok az emlékmű mellett. Idegesen keresem zsebemben a bicskámat.

- Beletettem, tudom, hogy beletettem - motyogok magamban. A bicska azonban nincs meg. Kézzel kezdek mattatni az emlékmű tövében. A szerelmespár csak most figyel fel rám. Mosolyogva nézi a lázasan kaparászó öreget.

- Megvan! - kiáltok fel diadalmasan. Gyengéden a tenyerembe helyezek két rozsdás gyűrűt, és lopva a szerelmespárra tekintek…

AZ ÁLLAM GYERMEKE

(Törvényszéki csarnok két felvonásban)
I. Pikáns előzmények

A magyar királyi rendőrség két dolgot gyűlöl: az újságokat és a muzsikát.

Két dologban erélyes: a koldusok és a szegény leányok (ad captam: szegény legények) üldözésében. Mert itt biztos sikerrel léphet fel.

Minden gyanús foglalkozású női teremtés fejére hat forint van kitűzve. Ha a rendőrnek nincs pénze, nem kell hamis bankót csinálnia, hanem csak egy hamis hölgyecskét találni.

Ilyennek tűnt fel az Üllői úton lakó Velszka Klára (21 éves, sugártermetű lengyel leány).

A sarki rendőrnek felötlött a szépsége. Kutatott-fürkészett utána, de nem bírt róla kisütni semmi rosszat. Pedig szemrevaló leány, foglalkozása sincs, lehetetlen, hogy bele ne botoljanak az emberek, s ő meg ne botoljék azokkal.

Azért használjuk a többest, mert a rendőrségnek semmi kifogása, ha a botlás szingulárisban van. Különösen a férfiaknak nem szabad plurálisban lenniök.

Ezen meggyőződéstől vezéreltetve, a sarki rendőr rettentő unalmában nem találván nagyobb eseményeket (morte saison van a csirkefogók közt), de hogy egyszersmind bebizonyítsa, hogy éles szemeit semmi sem kerüli el, jelentést tett a gyanús Velszka Kláráról.

A jelentés kedvezően fogadtatván illetékes helyen, és minthogy már semmi más kisütni való titok nincs a világegyetemben, hogy ez is kiderüljön, egy titkos rendőr küldetett ki az ügy kiszimatolására.

A detektív úr, francia elődjeinek mintájára, az agent provocateur-ség kulcsával akarta kisütni a dolog mibenlétét, s gavallérosan felöltözve, mint udvarló lépett fel.

Egy-két nyájas szó elég volt - hősünk győzött.

Megtette jelentését.

S a hölgyecske, mint annyi más, kiutasíttatott a fővárosból.

II. Kilenc hónap múlva

Ezen katasztrófa után kilenc hónapra egy Krakkóból keltezett levél érkezett a budapesti törvényszék iktatójába.

Felbontották. Apasági keresete volt az Velszka Klárának M. I. detektív ellen.

A detektívet megidézték.

- Igaz az, amivel vádolják?

- Igaz, kérem alássan.

- Hát vállalja a gyermeket?

- Nem vállalom, kérem alássan.

- Hogyan? Miféle indokból?

- Mert ami történt, hivatalos megbízás folytán történt, kérem alássan.

- Ön tehát...

- Igenis, én az állam szolgálatában tettem, amit tettem, én az államot kérem megidéztetni.


Mikszáth Kálmán

Kedves szerkesztő bácsi!

Elsőéves gimnazista vagyok, vagyis ťbagolyŤ, ahogy a nagyobb diákok csúfolnak. Még sohase írtam újságba - tehát bűntetlen előéletű vagyok, ahogy a papa szokta mondani, aki albíró a Terézvárosban.

Ma se írnék az újságba, bácsi, minthogy az még nem való nekem, de rövid iskolai pályámon - alig egy negyedév - két olyan titokzatos dolog fordult elő, amit nem tudok felfogni. Azért kérdezem meg a bácsit, mert gondolom, hogy okos ember lehet, minthogy minden szavát kinyomtatják.

Az egyik megfoghatatlan dolog, bácsikám, az, hogy a bibliatörténet szerint az első napon teremté isten a mennyet és a földet és így szólt: ťlegyen világosságŤ. És lett világosság - teszi hozzá a biblia. Hát ez eddig jól is lett volna, de tovább valamivel azt mondja a biblia: ťa negyedik napon teremté az isten a napot, holdat és csillagokatŤ. És most lesz már homályossá a dolog. Hogy lehetett mindjárt az első napon világosság, ha a csillagokat, a napot és holdat csak negyednapon teremté az istenke? Sokat töprenkedtem én ezen, s hova tovább mindjobban belezavarodom.

Édesapámtól kérdezősködtem s az így felelt:

- Lehet, hogy az egész bibliát csak a papok gondolták ki és rosszul gondolták ki.

Erre én nagyon megütődtem, megbotránykoztam, mire a papa visszakapált (mindig megijed, ha valami dolgát nem helyeslem).

- Az is lehet, fiam, hogy valami más világító szerszám lehetett arra a három napra.

- De akkor hova lett volna? - tűnődtem.

- Ejh! Hát elsinkófálták a papok.

(Édesapám haragszik a szegény papokra és mindent rájuk kenne.)

Ez az egyik természeti nagy titok, bácsikám. A másik talán még különösebb. A telepátiánál is csodálatosabb, pedig a mama azt mondja, hogy a telepátia valami természetfölötti.

Hát ez úgy van, kérem, tanár úr Börner ránk parancsolt, hogy irkákat vegyünk, amibe a gyakorlatokat írjuk és az írásunkat gyakoroljuk; az irkának, mondá, ennyi és ennyi centiméter szélesnek, ennyi és ennyi centiméter hosszúnak kell lenni, a borítéka pedig sárga legyen, mert ezt így kívánja a rend. Aki nem ilyen irkát hoz, másnap kikap.

Apámat kértem meg, aki meg is ígérte, hogy vesz irkát. Minden délután átjár kártyázgatni a budai barátokhoz. Estefelé hazajött s egy csomagot adott át.

- Megnyúztam a papokat - mondá, a kezeit vígan dörzsölve -, hát te is láss valamit a zsákmányból. Nem egy irkát hoztam, de tízet.

Megnéztem az irkákat s némi aggodalom szállt meg, hogy nem olyanok, mint a tanár úr, mondotta.

- Ejh, ostobaság! - förmedt rám a papa -, a papiros papiros és mihelyt a tinta meglátszik rajta, hát mindegy. Elvittem másnap az iskolába, de Börner tanár úr dühbe jött:

- Hát ilyen irkákat mondtam én neked, te szamár? Takarodj a padba és ha holnap nem hozol szabályszerű irkákat, megtáncoltatom a hátadon ezt a léniát.

S ezzel megfogta összes irkáimat dühösen és összeszaggatta.

Elvörösödtem a szégyentől és reszketve a felindulástól mentem haza - elmesélvén esetemet anyámnak.

Az vigasztalt szegény, megsimogatta a fejemet és minthogy délután elküldték foltozni a cipőmet, más pedig nincs (mert igen szegények vagyunk, bácsika), maga a mama ment ki a boltokba, előírás szerinti irkát venni, kölcsönkérve a szomszédasszonytól (női szabóné) a centimétert.

Ki tudja miért, de mindjárt szepegtem, hogy anyám sem hoz helyes irkát. A centiméterrel ugyan megmérheti, de nem bírtam egyébre gondolni, mint hogy ismét baj lesz. Eszembe jutottak mindenféle történetek vasúti bakterekről, akik színvakságban szenvednek s az égő vörös golyót a lokomotívon kéknek látják. Hátha szegény mamám is színvakságban van és nem ösmeri fel az irka borítékát, melynek okvetlenül sárgának kell lennie, hogy miért kell sárgának lennie, ez valami misztikus, különösen homályos volt előttem.

Anyám, hála Istennek sárga irkát hozott, és a centiméterek szerint, szabályszerűt. Panaszkodott, hogy harminc papírboltban járt, míg ráakadt. No, csakhogy megvan. Örömemben ugráltam, tomboltam, fecsegővé lettem, apámnak is elmondtam a vacsoránál az irka affért, mire ő szótlanul elgondolkozott, végre, szokása szerint, rácsapott az asztalra, és csak annyit mondott:

- Fogadni mernék, hogy az a pernahajder Börner valaha pap volt.

Reggel kevélyen állítottam he az irkával, és hála istennek, nem lehetett megtartani az előadást. Úgyszólván az egész klasszis megbetegedett. A tömeges betegedés okát a nagy diákoktól tudtam meg. Gubacs, az iskolaszolga, romlott sonkát és romlott vajat tett a tegnapi zsemlye-kanapéba, mert az iskolai előírás szerint Gubacstól kell venni a ťkanapékatŤ a tízóraihoz. Egy kanapé hat krajcár. A kisfiúk gyomra képezi a Gubacs domíniumát.

Börner tanár úr dühös volt, amint egyre érkeztek a szolgálók, inasok a jelentésekkel, hogy a Laci beteg, a Feri rosszul van, a Gyurit hideg leli.

- Hát meg vannak ezek a kölykök bolondulva!

Néhányan az okot is meghozták, hogy romlott volt a sonka a kanapékban. A professzor csóválta a fejét: ťMért nem esznek ananászt a paniperdák?Ť Gubacs az udvart seperte, nagy port vervén fel a fiatal tüdők kárára, közben nagyokat káromkodott.

- Hova lesz a világ, ha ilyen kákabélűek ezek a porontyok. Ebben a korban becsületes ember kölyke a vasat is kell, hogy megeméssze.

Szerencsétlenségemre Börner professzor észrevett és rám támadt:

- Aha, az irka van kezedben?

- Igen, tanár úr.

- Mutasd meg, fráter!

Ránézett és az arca egyszerre szigorúra vonódott, szemeit elfutotta a vér. Idegesen babrált benne ujjaival.

- Marha vagy! - ordított rám. - A margó egy centiméterrel keskenyebb a kellőnél.

S ezzel földhöz vágta az irkát és rátaposott. A cipője sarkával zúzta, szaggatta.

- Medveynél kell venni. Medveynél, hallod-e? Medveynél a Váci körúton. Csak Medveynél vannak a jó irkák. Másnap Medveynél vettük az irkákat és ezek most már jók voltak. Börner professzor mosolygott. ťPompás irkák - dohogta -, fölséges irkák, öröm beléjük írni.Ť

Később tudtam meg, hogy minden diák Medveynél veszi az irkákat, igaz, hogy drágább egy kicsit, de mikor szabályszerűek és ha csakis a Medvey-féle irkák alkalmasak az írás mesterségének elsajátítására.

Néhány nap múlva még egyebet is tapasztaltam. Kirner tanár úr razziát tartott a ceruzák, palatáblák, tollak és kalamárisok között - és amelyik nem Medveytől volt véve, azt utálattal semmisíté meg, mint valami ragályos, veszedelmes tárgyat. Ah, rettentő erős a tanár úr, úgy tördelte ezeket a ceruzákat, mint egy Herkules.

Én pedig sokáig nem tudtam aludni, éjjel-nappal mindig azon gondolkoztam, hogy miért alkalmasak egyedül a Medvey irkái és ceruzái, valamint palatáblái. Honnan van ez? Milyen megfejthetetlen varázs lehet ezekben?

És valahányszor utam a Medvey-bolt felé vitt, mindig reszketve gondoltam arra az eshetőségre, ha most egyszerre becsuknák a Medvey boltját - mi lenne a jövő nemzedékből? Elbutulna, elfelejtené az írás mesterségét, a régi vadságba és tudatlanságba merülne, mivelhogy írni tanulni csak a Medvey irkákon lehet.

Ebbeli aggályaim azonban eloszlottak később, midőn más városrészekből való fiúkkal ösmerkedtem meg a jégen. Ezeknek a fiúknak más professzoruk van, bácsi, de éppen olyan, mint a mi Börnerünk. Más Gubacsuk, de éppen olyan rossz kanapékat ad a tízóraikra, mint a mienk. És ez az ő Börnerük is azt mondja, hogy csak itt és itt lehet irkát és palatáblát venni, - szóval, azon városnegyedbeli fiúknak is van ilyen varázsboltjuk; de ez nem Medvey - csak éppen olyan, mint Medvey.

Szóval, kedves szerkesztő bácsi, most vagyok csak igazán megzavarodva; mi ez? Hogy van ez? Miért van ez?

Tessék, kérem alásan válaszolni, ha a bácsi tudja. Alázatos szolgája

Nézsay Pista

I. osztályú tanuló.

Szívesen válaszolok, fiacskám. Ami a bibliát illeti, én azt hiszem, hogy azt vakon kell hinni, akármilyen sorrendben lett is csinálva a világ - az isten azt jól megcsinálta. Hanem amit aztán az emberek csináltak hozzá, arról másképp lehetne beszélni. Ők csinálták a pedagógiát, csinálták a pénzt. Mihelyt a pénz meglett, fiacskám, az egy csomó ördögöt szabadított fel, tüstént keletkeztek gsäftek és rebachok. És hát a tanár urak is csak emberek - azért kell a Gubacs kanapéit enni tíz órára és a Medveyék irkáit csepegtetni be tinta-malacokkal. De minthogy az álmot megint az isten mérte az emberekre, éppenséggel nem lehet okolni a kultuszminisztert, ha alszik.

Mikszáth Kálmán.

Írtam egy kis szösszenetet, megosztom veletek...

HAJNAL


Szeretek hajnalban kiülni az udvarra.
Kortyolgatom a kávémat, és rácsodálkozom az ébredező természet csodáira.
Béke és nyugalom.
A jólesettség érzésével összehúzom magamon a meleg frottírköpenyt és csak vagyok. Beszívom a reggel illatát, még friss, harmatszagú, figyelem a kelő madarak csendes beszélgetését, megfigyelted? Kora reggel ők is csendesen csicseregnek. Elgondolkodtam azon, ha az ember nem rondítana bele hangos gépeivel, ordításával, talán egész nap ilyen csendesen beszélgetnének.
Elősompolyog a macskám is valahonnan, fáradtan, lustán nekidörgölőzik a lábamnak, halk nyávogással üdvözöl. Mutatom, ott a reggelid, készen van, menjél, egyél. Hálásan rámnéz és hangtalanul tovaoson.
Már világos van, de a hold még halványan világít az ég alján. Nyugszik a lelkem ebben a békességben.
Eszembe jutnak AZOK a hajnalok, nagyon régen, az ősidőkben.Lehettem 10-11 éves. Dolgozni jártam nyaranta, nem kényszerített senki, én vállaltam, szép ruhát, cípőt, csinos iskolaköpenyt szerettem volna. Négykor keltem minden nap, ötkor indult a busz ki a földekre. Sokat kellett gyalogolnom a házunktól, mégis ez volt számomra a nap legszebb része. Nem tudtam megfogalmazni miért, igazán talán ma sem tudom, de ritkán, ajándékba kapott érzések öntötték el a lelkemet.
Ilyenkor még alig pirkadt, az utcán egy teremtett lélek sem volt. Néha egy kutya belevakkanott a csendbe, aztán visszaaludt. A házak redőnyszemei még csukva voltak, az utcai gyér lámpán kívül szinte sehol nem volt világosság. Én voltam kettesben a nagy univerzummal. A hatalom és a kis senki vagyok kettős érzése rezgett bennem. Gyerekként azt játszottam, hogy most én vagyok az ÚR, én vigyázok az emberek álmára, az utca csendjére. Ti csak aludjatok, látjátok én már teszem a dolgom, büszkeség öntött el.....
De közben ijesztő is volt ez a világ. Nem féltem tőle, csak más volt. A félhomály, a látszólagos élettelenség misztikus volt nekem.Ember nélkül más volt a természet, a fák, a madarak, a fű, egy nagy egész, amin nem lehet uralkodni. Tiszteletre méltó, leigázhatatlan, titkokkal teli. És én imádtam, hajnalonta titkos szövetség alakult ki köztünk.
Ma is ezt érzem. Már-már azt gondolom értem a madarak nyelvét, tudom mit csicseregnek egymásnak Szinte látom, ahogy a virágok, a fák lombjai megrázzák magukat, hallom a csilingelő harmatcseppeket lehullani róluk. Azt érzem amit ők, együtt örülünk az új napnak.
Összeolvadunk, és én el tudom felejteni hol vagyok, el tudom felejteni a tegnap nyűgét, ki és mi bántott,én kit bántottam.A hajnal megbocsájtó, vígasztaló, csak a szépet hordozza magában.
Megérzem mindig, hogy mindjárt vége….Benne van a levegőben….
Az utca közepén elindult az első autó. Hangosan, túráztatava magát belerondít a tökéletesbe.Végigrohan az utcán és eltűnik a kanyarban. De már vége, szétdúlta a világomat.
A szomszéd felébredt, ébresztőrádiója ordítja ki a világba, hogy reklám következik. Mert az fontos….
Szemben a család morcosan ébredt, hangos veszekedés vegyül a házukból kiszüremlő kereskedelmi tv csatorna érdekfeszítő műsorába.
A szomszéd gyárban sem érdekel senkit, hogy kora reggel van, nagyüzemmel beindítják a betonfúrót, szorgos emberek építik a multik koszos, büdös, hangos üzemeit, hogy azok még több pénzt termeljenek.
Egyre több autó rohan az utcán, és elindultak az emberek is.Gyorsan , lehajtott fejjel rohannak az utcán, sietve az újabb adag stresszbe, néha nekimennek egymásnak, észre sem veszik.
Egyszerre mocskos lett minden. A természet visszahúzódott, elvesztette a fényét. A lelkem bepáncélozódott, visszazökkent, kibújt a finom ölelésből.
Felálltam, szomorúan körülnéztem. Összehúztam magamon a puha frottírköpenyt, mintha még őrizni akarnám a hajnalt, és kizárni az emberekkel teli reggelt.
Megyek, beszállok az őrületbe. Beszállok, mert ezt választottam.
De én legalább próbálkozom….hajnalban főként….

2007.09.06.

ORSZÁGGYŰLÉS


Holnap még összeül a Ház elbúcsúzni egymástól s azzal vége az ülésnek húsvét utánig. Némaság borul a Ház folyosóira, megcsendesülnek a klubok, megszűnik a képviselői élet zsibongó lüktetése.

De soha még könnyebben nem váltak meg azok a Háztól, akik hozzá vannak szokva az atmoszférájához, mint most, mert a Ház már hetek óta nem úgy néz ki, mint birkozó hősök tábora, hanem mint egy műhely, ahol foltozó csizmadiák dolgoznak derűre-borúra.

A sok módosítvánnyal teljesen elunatta magát. Még mi is eluntuk, akik pedig szerelmesek vagyunk bele.

A mai ülés olyan száraz, vontatott, egyhangú volt, hogy az Akadémia sem produkálhat különbet.

Hogy mit csináltak?

Hisz éppen ezt nehéz elmondani.

Elfogadták a fegyelmi törvényjavaslatot és a vele junktim tárgyalt VIII. szakaszt a községi törvényjavaslatból. Még a legélénkebb része az volt az ülésnek, mikor arról tanácskoztak, hogy mit fognak majd csinálni húsvét után?

Tisza május elsejére indítványozta az első ülést s első tárgynak a népfölkelési javaslatot.

Felállott erre Csanády Sándor.

- Tisztelt Ház!

- Eláll! - kiálták a jobboldalon.

- Nem állok el, még ha estig itt maradunk is.

- Eláll! Eláll! - hangzott fel viharosabban.

- Nem állok el. Velem nem komédiáznak önök.

Nem is állt el az öreg, hanem így folytatá:

- Én sokallom, tisztelt Ház, a tizennégy napot is s éppen azért kérem, ne jöjjünk össze, csak május 3-án.

Tisza erre megjegyezte, hogy ha sokallja Csanády a 14 nap vakációt, minek kér akkor 16 napot?

Hát ezt bizony az öregúr sem tudta azután megmondani.

- Hüm? - dörmögte röstelkedve. - No lám! Ejnye, ejnye.

Behúzta fejét az atillája gallérjába.

Hanem azért mégsem ismerte el, hogy vétett a logika ellen.

Egyetlen egyszer sokallt valamit, ami a kormánytól jó jön (mert a vakáció jó dolog) és íme legott az is torkára forrt.

Jobb az örökös keveslés mellett maradni.

Mikszáth Kálmán 1886. május

A KÖZSÉGI VITA

A képviselő urak, úgy látszik, minden erejüket kiadták a municípiumnál, a községek dolgáról ímmel-ámmal tanácskoznak, pedig mint Horváth Gyula mondta: vagy lent kell kezdeni a közigazgatás javítását, vagy fent - nem pedig örökké a középen, a megyénél, mint eddig.

Figyelemreméltó mozzanat nem történt, nagyobb beszéd pedig nem esett.

Apponyi nem beszél; mert minek, ha Szilágyi se beszél?

Pulszky Ágost nem beszél, mert ő már nem tud ki ellen. Felkötött karja, bepólyázott keze friss emlékben tartja a nagy ütközetet, amit diadalmasan megállott.

A szélsőbal nem beszél - mert Barla már mindent elmondott, amit erről az álláspontról lehet.

A habarékpárt nem beszél, próbálják azt is, hogy hátha a hallgatás jobban szuperál nekik.

Egyszóval senki sem beszél. Csak a módosítók, e nyugtalan lelkek, mozognak s éppen olyan szenvedéllyel gyűjtik az elfogadott módosítványokat, mint a megrögzött vadászok a szarvasagancsokat. Mert nem az agancsban van az érték, hanem abban, hogy sajátkezűleg lett elejtve.

A karzatok üresek. A publikum sem érdeklődik. Igazi pangás állott be a Házba. Még Scarron sem írt már három nap óta karcolatot. A képviselői padok is néptelenek. Bezzeg nagy ijedelemben vannak a hajcsárok folytonosan, mert a szavazás lehetősége egy hajszálon függő Damoklesz-kard a részletes vitáknál minden percben.

Ma Csanády csinált egy kis zavart az ülés elején.

Végigsandított szürke szemeivel a terem gömbjén s mint aki valami nagy fogást tett, fölszisszent.

Huh megvan!

Az öreg sas egyszeribe meglátta gyakorlott szemeivel, hogy nincs bent száz ember.

- Kérem megszámláltatni a képviselőket.

A jegyzők megszámlálják a fejeket s kisül, hogy csak 84 képviselő van jelen.

Most aztán nem lévén határozatképes a Ház, úgy sem következhetik egyéb mulatság, mint a névsor-felolvasás.

Hosszú unalmas művelet ez. A nevek egyhangúan potyognak le a jegyző ajkairól, mint a lúgzó kádból a vízcsöppek. Hatalmas altatószer.

De a katalógus-olvasásból már száztizennégy fej tűnt ki, nem azért, mintha valamelyiknek kettő nőtt volna azóta (megfordítva könnyebben történhetik), hanem új képviselők jöttek be ezalatt: köztük olyanok is, akik már kiestek a betűből, illetőleg beleestek az abszenciába.

Ezekből a saját pártfelei bosszankodva támadták meg Csanádyt:

- Már aludni sem hagyod az embert! Minek teszel ilyeneket?

Az mordult egyet, mint az oroszlány, mikor az egerek ingerlik, aztán úgy foghegyről, de mégis elkeseredve vetette oda:

- Minek teszem? Annak, hogy összetartsam Tiszának a pártját.

Mikszáth Kálmán

MILYENEK A RÉSZLETES VITÁK?

Semmi sem lehet izgalmasabb a szakminiszterre nézve, mint a részletes vita, ahol minduntalan más-más vidékre ragadtatik s ha egy pozícióból győztesen veri ki az ellenfélt, nyomban és szakadatlanul jönnek új és új pozíciók.

De a hallgatóra unalmas. Mire már érteni kezdi a szenderítő zsivajból kibontakozó felszólalást, akkorra rendesen más tárgyra ugranak át. Nincs ideje átmelegednie a témától.

Még csak egyes szónokok lehetnének érdekesek.

De ezek is kevésbé most, mint egyébkor. Mert a részleteknél egész pongyolán lépnek ki a síkra. Pedig a szónokok nagy részét az ünnepélyes kosztümjök teszi.

Aztán aki úgy ösmeri már őket mint én, annak meglohad a kíváncsisága.

Ugron minden beszédjébe behoz egy arab regét, az öreg Pulszky egy olasz anekdottát, Veszter egy régebbi saját beszédjét. Még a legújabb eszközökkel Grünwald dolgozik: ő egy-egy burkus történetet sző a beszédjeibe.

De ha a miniszternek izgalmas, a hallgatónak unalmas a részletes vita, annál kéjesebb sport az egyes képviselőknek. De csak a nem mamelukoknak (mert ezek között ritkák a Schnellsiedler Károlyok). Az ellenzéki képviselők ilyenkor az egyes paragrafusoknak dőlnek és itt most már ki-ki a saját szakállára harcol.

Kigondol valami különlegességet (olyat, ami senkinek se jusson eszébe), aztán helyrajzi fekvést keres ki számára valamelyik paragrafusban: egyszóval indítványoz, pótol, módosít, törül.

Ez az a tér, ahol mindenki vezér lehet. S valódi lelki gyönyörűség, amint sorba felkelnek a módosító után pártjának szónokai, hangoztatván beszédjük végén: ťegyébiránt pártolom Pityi Pál t. képviselőtársam módosítványátŤ.

Nagynevű férfiak, országos kitűnőségek s mégis mind az ő bölcsessége után kullognak. Ha ő nem szólt volna - ez mind nem lenne... Hogy fogják ezt a sok beszédet falni otthon a malom alatt!

Hát nem elég szép eredmény már így is? Pedig ez csak a legrosszabb eset.

Mert hátha még körösztül is megy az indítvány? A miniszter szórakozott, lehet elnézi, vagy egy engedékeny pillanata kérkedhetik: koncedál.

S megvan a nagy dicsőség. Egész holta napjáig emlegetheti: ťBehoztam ezt vagy azt a törvénykönyvbe.Ť

Igaz, hogy néha csak egy ťésŤ vagy egy ťvagyŤ szócska (legjobb is az ilyennel próbálni szerencsét), amely édeskeveset lódít akár erre, akár arra - de csak itt fent, mert otthon aztán akkorára nő meg annak a fontossága, hogy az egész törvényt az teszi tűrhetővé.

Ezért van a nagy tarlózási hajsza a részleteknél.

Megvan az emberekben az alkotni vágyás! Némely képviselőnek (Lázár Ádám a mester az ilyenekben) hét-nyolc indítványa is van s úgy ereszti útnak valamennyit, mint a lutriszámokat szokás: ťhátha beüt valamelyikŤ.

*

Nagyjában minden részletes vitának ez a sajátszerű módosítási tolongás a karaktere a sok paragrafusú javaslatoknál.

De hogy valamit szóljunk a mai napról is (ámbár fölösleges), legérdekesebb volt Pulszky Ágost, ki Grünwald Béla ellen adta ki a. mérgét, egy különben sikerült beszédben veszedelmesnek állítván a Grünwald tanait s kikelve a benyújtott határozati javaslat ellen, mely szerint terjesszen be a kormány törvényjavaslatot a közigazgatási bíróságról.

A szélsőbal ellenszenvesen zsibongott. Néhányszor közbezúgtak: ťEláll, eláll!Ť

Ám az egy csöppet sem zsenírozta Pulszkyt, merészen és nagy hévvel támadott s frakciónak nevezte a habarékpártot kicsinylő hangon.

- De kérlek - mondák panaszkodva a hajdani elvtársai, mikor leült -, hogy mersz te bennünket frakciónak nevezni, mikor tudod, hogy mi hatvanan vagyunk?

- Éppen azért - felelte fitymáló mozdulattal a középső Pulszky.

- De hát ti hányan vagytok?

Büszkén a mellére ütött:

- Én... meg a Dezső. Ketten!

Azután hozzátette:

- És ennél a kérdésnél isten tudja még hányan.

Nemsokára eldőlt, mert felállott Tisza és ő maga is elfogadta a Grünwald eközben megszelídített határozati javaslatát, minélfogva (Szilágyi nem lévén bent a teremben) Pulszky Ágost egyes-egyedül maradt szemben a parlamenti frakciókkal

Mikszáth Kálmán 1886

Bizonytalanságban

A nő remegő kézzel bontja fel a fehér, parányi borítékot.

„Holnap jövök.”

Egy mondat csak, mégis benne van az eltelt évek hosszú sora - benne van az élet édes borzongása,
ujjongás, heves érzelem, kacér vágyakozás, csókos éjszakák - benne van a tavasz,
csalóka játékával - benne van minden, amit egy gyengéd szív kívánhat.

Eljött a holnap. A nő szorongó érzéssel, lüktető remegéssel várta a férfit. Rágondolt, mosolygott. Rágondolt, dalolt. Rágondolt újból és újból.

A férfi nem jött.

Örömteli mosollyal várta a másik holnapot, majd a harmadikat, negyediket…

A mosollyal, mely nem fogyott el ajkáról, szomorkás vállrándítás párosult.

Múltak a napok, késve, de jöttek a hónapok…

A vágyakozásra azóta az időpók a feledés bánomisén fátylát sz?tte…

Egy nyári zápor fülledt levegővel telítette a nő magányos, boldogtalan lelkét. Kitárta az ajtót és szobájába özönlött az emlékek mérhetetlen tengere. Hosszasan nézett az esőfüggöny miértvoltvanlesz-talánya mögé… és szája szélén émelygős mosoly jelent meg…

A zápor hirtelen elállt, az ég szivárványkoszorúval üdvözölte a fényes, kegyelmes urat, a Napot.

Egy jelenség közeledett az ajtó felé.

Megállt, töprengett egy kicsit, majd a szobába lépett.

Szemével megsimogatta a szoba kedves emlékeit, majd a nő vállára tette a kezét. Gyengéden megszorította és magához vonta.

- Megkéstem kissé - törte meg a csendet.

A T. HÁZBÓL [márc. 7.]

Tisza Kálmán nincs itthon!

Mindenen kiérezhető; a néptelen folyosók, a gyéren népes tanácsterem, a mamelukok közömbös arca, minden azt látszik kiáltani: Tisza Kálmán nincs itthon.

(Ma bizonyosan történik valami rendetlenség!)

A közigazgatási javaslatot levették, mert Tisza Kálmán nincs itthon, de ha nem vették is volna le, kinek volna kedve beszélni, ha Tisza Kálmán nincs itthon.

Hanem hiába vették le a közigazgatási javaslatot - azért mégis a közigazgatás volt ma napirenden.

Hogyhogy? - fogják kérdeni. Hiszen a mátrai vasút engedélyezéséről szóló jelentés volt kitűzve.

Hisz éppen azért.

Mihelyt az apró-cseprő jelentések után a mátrai vasútra került a sor, Szederkényi Nándor felállott és emlékeztette Kemény Gábort, hogy mostanra ígérte az engedélyezési okmány felmutatását.

- Igaz, igaz - motyogta Kemény Gábor és elkezdett az írásai közt motozni.

Ötször is átnézte, aktánkint, levelenkint, megint elölről kezdte, megtapogatta a zsebeit (még a lajbli-zsebeket is), hátrafordult Baross Gáborhoz:

- Nem tudod, hol az okmány?

Hogyne tudná Baross! Baross mindent tud.

- Ha itt nincs az okmány, kegyelmes uram, hát akkor bizonyosan otthon van.

Elvörösödött a miniszter, mint a rák. Zavartan kapkodott ide-oda.

- Mit csináljunk?

- Próbáld kihúzni az időt beszéddel - tanácsolta Baross -, én majd intézkedem addig.

- Hiszen ha tudnám, hogy miről beszéljek?

- Akármiről. Neked úgyis mindegy.

Kemény Gábor felállt és beszélni kezdett. Baross ellenben kiszaladt a teremből keresztül a folyosón a ťtelefonŤ-hoz. ťHalló! Halló!Ť A telefon rémesen csendül meg valahol messze a közlekedési miniszteriumban.

- Ki az ördög lehet az? - morogja valami öreg írnok, aki most hanyatt fekve pipázik a büróban, mert Kemény Gábor és Baross Gábor úgy sincsenek otthon.

Még erősebben csengetnek.

- Hallgass ördög! - dühöng az öreg írnok. - Mert mindjárt beléd vágom ezt a kalamárist.

A csengő egyre türelmetlenebbül nyihog és riadozik:

- Ugyan mozdulj már - mondja a másik lusta díjnok -, hátha valami fontos dolog.

- Eh, nem szabad most semmi fontosnak történni. Hiszen nincs itthon az államtitkár, se a miniszter.

... S míg ez az idilli jelenet foly le a távolban, azalatt Kemény Gábor ott áll a Ház színe előtt szónokolva, szemérmetesen bevallván, hogy az okmányt elfelejtették, de már intézkedés történt, rögtön itt lesz.

A képviselők mosolyognak, az öreg Pulszky a markába nevet.

- Függesszük fel az ülést, míg az okmány megérkezik - indítványozza Szederkényi.

- Nem szükséges - véli a miniszter. - Majd inkább beszélek én addig. Megérkezik az, okvetlenül megérkezik.

S azzal megint tovább beszél a miniszter, vontatottan, roppant pauzákkal. Néha kétszer is elmond egy dolgot és újra elölről kezdi, mert szórakozott: kétfelé járván az esze, a beszéden és az okmányon.

Azt bizony már azóta keresik... most megtalálták... egy szolga a fiakkerbe ül... a lovak vígan robognak a kövezeten... csillámlik a patkójuk... Szeme nyugtalanul függ az ajtón, mikor jön már be Baross az okmánnyal.

Így képzelte el lelki szemeivel, de nem így történt valóban.

Jó idő eltelt, míg Baross csengetéseire végre hallatszott a miniszteriumból is a ťHalló!Ť

- Ki az? Mi az?

- Én vagyok.

- Ki az az én?

- Baross Gábor, az államtitkár.

- Nem lehet az! Ugyan ne izéljen.

- Baj van, rögtön küldjék a mátrai vasút engedélyezési okmányát a Házba, mert különben...

Lett erre iszonyú lótás-futás, ajtócsapkodás, a szétszaladt miniszteri és osztálytanácsosok előkeresése a sörházakból s most már a Ház telefonján riadozott a csengettyű:

- Ki az? - kérdi Baross.

- Mi vagyunk. Küldenénk az okmányt, de méltóztassék előbb megmondani, hogy hol van?

- Ott van valahol, - hangzott vissza. - Keressék!

Kolosszális szcéna lehetett. Titkárok, fogalmazók, tanácsosok, irodatisztek keresték hajlongva, mindenütt. Az asztalokon, az asztalok alatt, papírkosárban, fiókokban - s ezalatt Kemény Gábor folyton beszélt.

De nincs az a sok, ami el ne fogyjon, - az ő mondanivalója is elfogyott, egyszer csak ott találta magát a beszéd legvégén, s a rettenetes szárnyas ajtó még mindég nem nyílt.

Quid tunc? Oh milyen szerencsétlenség, hogy ez a Tisza ilyenkor megy el hazulról. Istenem, istenem!

A Házat okvetlenül el kell foglalni valamivel. Hopp, megvan! Más okmányokat kell addig felolvastatni.

S most elkezdődött a felolvasás, de az is csakhamar elfogyott. Kínos verejtékcsöppek gyöngyöztek a miniszter homlokán.

Hát már most?

Egy merész ötlete támadt, megkérte a Házat, hogy amíg az okmány megérkezik, tárgyalja a romániai vasútegyezményt.

A Ház ebbe is beleegyezett.

Darányi adta elő az egyezményt. De hogy darál most Darányi, hogy pörög a nyelve. Szinte kedve lett volna közbekiáltani: ťlassabban, lassabban, kedves NácikámŤ.

Darányi azonban röviden, folyékonyan őrölte le mondókáját.

Kemény Gábor összeszorította a fogait:

ťNo megállj, te lázadó, te rebellis! Nem tudtál hosszabb lenni?Ť

S azután rimánkodó, szánalmas arccal fordult az ellenzék felé, mintha mondaná: ťHát szóljatok már valamit az isten szerelméért.Ť

De azok a világért sem szólottak, mindenki meg volt elégedve a romániai vasútegyezménnyel s az elnök kénytelen kimondani, hogy a javaslat el van fogadva.

Borzasztó pillanat. Az okmány még mindig nem jő. A miniszter arcán a kétségbeesés színei egymást váltogatják. Mély csönd áll be. A miniszter melléből egy mély sóhaj szakad ki.

Ez már blamázs! Milyen szerencse, hogy legalább Tisza nincs itthon!

Megüvegesedett szemei mereven, némán tapadnak a Ház valamennyi ajtójára, de sehonnan sem jön az okmány.

Végre egy erős lélegzetet vesz és feláll, elhatározva magát a legvégsőre, szemeit behunyja és síri hangon rebegi, hogy a Ház ülését függesszék fel, míg az okmány megérkezik.

- De hátha sohasem érkezik meg? - kiáltja egypár hang.

Az elnök felfüggeszti a Ház ülését. A képviselők nevetve tódulnak ki a folyosóra.

De éppen ebben a percben jön lihegve a miniszteriumtól a futár, hogy az okmány megérkezett.

Kemény arca kiderül s az ország dolgai ismét belezökkennek a rendes kerékvágásba.

A mamelukok újra kezdik magokat komolyan venni, az ülés újra megnyílik, és tovább foly... csak az öreg Pulszky jár künn, gunyoros arccal morogva rájuk a kritikát.

ťMagyarok, nagy urak, tarokkoznak, mulatnak és mellékesen még az ország dolgát is csinálják.Ť

Mikszáth Kálmán 1886

A FŐRENDIHÁZBÓL


Már a meghívók is úgy küldettek szét a mai nagyméltóságú ülésre, hogy ťokvetlenül megjelenni kéretikŤ. És jóllehet nincsenek már főispánok, akik ijedten olvasnák e szórt betűket, mégis meglehetős számmal gyűltek össze a főrendek.

Az új főrendiháznak ma volt az első komolyabb ülése, mióta megvan. Ma fog kitűnni, kivel van dolgunk. A nemzet bölcsei ülnek-e ott, vagy csak a vénei?

Bizony csak a vénség látszott meg. Megszámláltam a fejeket, csak hat benőtt, akarom mondani kopasztalan fej volt látható. Mert négyet paróka fedett belőlük, természetes hajzat csak kettőn lengedezett, a báró Prónay Dezsőén és a Vályi görög püspökén.

A padok jobbadán megteltek, a katolikus klérus ott ült egy csomóban mint egy sereg varjú, velük szemben a zászlósurak, s hova hátrább a Tisza-mágnások. Andrássy Gyula könnyedén szökdelt végig a termen, mintha a jégen volna. Néha-néha megcsördült a háznagy Szapáry István rezes kardja, azonkívül csak egy-egy lázító prüsszentés verte fel olykor a méltóságteljes csendet. Mikor Vaszary Kolos belépett suhogó öltönyében, Haynald ijedten kiáltott fel: ťNini, Kruesz Krizosztom!Ť Az utód bámulatosan hasonlít az elődhöz.

No de térjünk át a tárgyra. Nem kisebb dolog van napirenden, mint a költségvetés, tehát az ország pénzügyi helyzete.

Csakhogy még előbb az elnök közli, hogy Hunfalvy Pál interpellációt jelentett be a miniszterelnökhöz.

A bóbiskáló fejek egyszerre megmozdulnak, mint egy szélrohamtól a búzakalászok.

Micsoda? Interpelláció? Itt? Lehetséges az? Hát hol vagyunk?

Nehány ember egyszerűen megdermed ettől a szótól. Interpelláció? Ugyan ugyan mire való az? Ha a miniszter el akar valamit mondani, hát úgyis elmondhatja, ha pedig nem akar valamit elmondani, illetlen dolog kierőszakolni belőle!

De Hunfalvy nem hagyja a maga dolgát, dacára a szenvtelen rideg tekinteteknek, olyan témája van őneki most, amitől ez a sok felületes koca-politikus hanyatt esik. Majd megmutatja ő mindjárt, hogy micsoda dolgokat nem vesznek észre az alsóházban.

Ebből még külháború is lehet...

Feláll és bele akar kezdeni.

- Nem lévén itt a miniszterelnök úr őnagyméltósága mondja az elnök nagy bölcsen -, talán be kellene várni.

Hunfalvy leül és dörmög valamit. Hihetőleg azt, hogy ťnem baj no, ha egypár perccel később üt is ki a külháborúŤ.

De Tisza mintha érezné, hogy egy interpelláció várja epedve, csakhamar belép a terembe, s Hunfalvy Pál megtartja szűz interpellációját majdnem nagyobb sikerrel, mint Fackh Károly.

Cogolniceanu az oláh kamarában akképp nyilatkozott, hogy az osztrák kormány olyan szerződést kötött volna Cuza herceggel, amely Romániát följogosítja Magyarország ügyeibe avatkozni. Van-e erről az okmányról tudomása őnagyméltóságának, s szándékozik-e azt kikerestetni?

Őnagyméltósága mosolygott, a méltóságos főrendek pedig borzadályos tisztelettel tekintettek a tudósra, aki még az oláh kamara tudósításait, meg a Cogolniceanu nyilatkozatait is olvassa. (Ez akkor hát a Vámos Béla beszédeit legalábbis könyv nélkül tanulja be.)

Tisza rögtön válaszol, hogy ő bizony nem fogja keresni azokat az okmányokat, mert azok nincsenek. Nagy éljenzés hangzott fel erre.

Jó jel, ha azért éljeneznek, hogy valami nincs. (Itt most szíves fogadtatásra fog találni a pénzügyi helyzet, mert az is a ťnincsŤ-en alapszik.)

A jó Hunfalvy Pál megröstellte kissé, hogy nem sikerült a téma. (Hiába, külügyi anyagot csak én tudok liferálni - dohogta magában gróf Andrássy Gyula.)

Mondom, röstelkedék Hunfalvy Pál, s a ťtudomásul vételŤ helyett Cuza miatt egy exkuzációt rebegett el, ékes hasonlatot vévén a kacsáról, ezen kacsához, mely immár Erdély minden patakjában úszkál és mindenütt tojásokat rak le. (Legalább olcsó lesz most már a kacsatojás.)

Nagy derültség támadt erre s ez volt világ eleje óta az első derültség e falak közt. Nem mondott itt soha senki még olyan vígat, amitől azok a hosszú életunt arcok meggömbölyödjenek.

Az egészséges embernek első ismérve, hogy nevet.

A főrendiház édesdeden nevetett. Egyrészt a merész és végtelenül új hasonlaton, másrészt azon a metamorfózison, hogy mint lenne a Hunfalvy elefántja kacsává?

Most aztán a költségvetés következett, melyet Somssich Pál nyitott meg, egy se hideg, se meleg, se jó, se rossz beszéddel. Ezúttal a kormányt támadta. (Azt az ťezúttalŤ-t mindig jó odatenni a Somssich Pál politikai aktusaihoz.)

Utána az öreg Ghyczy Kálmán szólt szépen, de mérséklettel, egyéniségének megfelelően. Ő is szomorúnak tartja a pénzügyi helyzetet. Egy csöppet sem hanyatlott mint szónok. Hangja, előadási modora a régi. Csak testben lett viseltesebb kissé.

Beszélt még és támadott Zichy Nándor, Sztáray Antal és Prónay Dezső, mindannyian vehemenciával.

De azért a kormány mégsem bukott meg.

Mert úgy beszéltek mindnyájan, mint várakat ostromló hősök, de úgy szavaztak majd mindnyájan, mint állami haszonbérlők.

Mikszáth Kálmán 1886